A kiskőrösi illetőségű Szentpéteri Borpincével nem túl élénk emlékeim szerint úgy három évvel ezelőtt találkoztam először Szegeden, egy alacsonyabb nívójú egyetemi kocsmában. Ekkora távlatból már felidézhetetlen, hogy pontosan melyik fehérborukból kevertettem egy, majd az élményszerű tapasztalatok miatt sorban további három viceházmestert a folyóboros verzióhoz képest megközelítőleg háromszoros áron, de az biztos, hogy minden egyes korsó megérte a ráfizetést. Azt nem állítom, hogy nincs az Alföldön még egy, technológiai szempontból hasonlóan magas színvonalon kivitelezett, jó savakkal szerelt, gyümölcsös versenytárs, de hogy Szentpéteriék bora egy volt közülük, az biztos.

Később, egy óbudai fesztivál keretei között lehetőségünk nyílt behatóbban is megismerkedni a pince boraival, amely csak megerősítette az addigi, alapvetően pozitív feltételezéseimet. Ezek alapján már magabiztosan, viszonylag kis kockázati faktor mellett emeltem le az újborként piacra kerülő néró rozéjukat az egyik hiper borospolcáról, hogy aztán csalódásmentes élményben legyen részem.

Színre árnyalatnyival halványabb társainál, orrban pedig magabiztosan fedi le a műfaj teljes kliséhalmazát: van itt tutti-fruttis rágó, eper, málna és banán. Édesebb karakterű, gyümölcsdomináns, de bizonyos ízlésvonal mentén már-már zavarba ejtően technóba elhajló karakter jellemzi. A korty valamennyivel közhelytelenebb, köszönhetően a pörgős, de nem éles savaknak, a tiszta eperíznek és az enyhe maradékcukros lecsengésnek. A tizenkettes szesz gyakorlatilag elveszik benne, és kifejezetten jól is fogyasztható: a palack egyben történő betakarítása legfeljebb csak fejben okozhat időszakos problémákat.

Hosszúságról, egyediségről és fajtajellegről nincs értelme beszélni, de a műfaj alapvető elvárásait jeles érdemjeggyel teljesíti. Aki szereti az ilyesmit, az bátran tegyen vele egy próbát, mindenki más pedig inkább kerülje el. Négy pont. (cca. 1500 Ft, Auchan)

A bor 2017-es évjáratáról furmintfan emlékezett meg, értelemszerűen három évvel ezelőtt.