Tekintettel arra, hogy elmúlt két hét döntően munkával, rohanással, valamint jelentősebb magánéleti változásokkal telt el, a hétvégére igyekeztem olyan bort keresni, amely mellé jó leülni csak úgy, anélkül, hogy komolyabb figyelmet követelne meg a gyakran csak fogyasztásnak nevezett szabadidős tevékenység. És bár az van, hogy Horváth József borai legalább kétfelé osztják a hazai minőségivók nem túl széles táborát, én a ráspizmus kedvelői közé igyekszem tartozni, ezért a termelő aktuálisan polcon található kékfrankosa viszonylag kis rizikóval kecsegtetett. Ha rövidre akarnám zárni, akkor azt is írhatnám, hogy visszakézből hozza a pincétől elvárt karakterességet és minőséget. És ez jó. De lehet erről hosszabban is mesélni.
Színre a sötétebb, sűrűbb vörösborok táborát erősíti. Az orrpróba kezdetben azokkal a tipikus jegyekkel operál, amire akkor számítunk, ha ittunk már Ráspit korábban is: az őszibarackos, olajos rongyos jegyek mögött megjelenik némi szedres és málnás karakter is, valamint kifejezetten sok, számomra szinte szétszálazhatatlan fűszeresség. A korty a masszívabb, de nem nyersen bántó savakra épül, meg hát amúgy is, elég érett alapanyagról van szó, amit a végén kissé befűtő tizennégyes szesz is alátámaszt.
Sok szempontból szélsőséges, mintsem egyensúlyos bor, ezért igényel némi nyitottságot és felkészültséget. Az elsőnapos teljesítménye alapján sima 6 pont, másnap már viszonylag sokat veszít az intenzitásából, csupaszodni látszik, ráadásul a csersavak is meglepően modortalanabbá válnak, ezért egy pontot minimum veszít az összképből. De hát vessek magamra, hogy nem hágtam a nyakára az egésznek már szombaton.
Szép kékfrankos egy karakteres borvidék nem kevésbé karakteres borászától. Ajánlott. (2690 Ft, Borfalu)