Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Világos, hogy a csúcsra törő nagyborkísérletek szinte determinisztikus kudarcra vannak ítélve, így a Hajós-Baja viszonylatában járható vörösút véleményem szerint a jól elkészített, gyümölcsös, savcentrikus irány lenne. Ez persze közelíthető techno- és természetes-irányból is, amely törésvonal mögött ugyan húzódhatnak legitim ideológiai viták, de az önző fogyasztói szempont mégiscsak az érzékszervi kísérletek alapján levonható tapasztalatok minősége lenne. Sziegl Balázs egyébként szűkebb ismereteim szerint a természetes-stílus gyakorlója, bár ez kevésbé lényeges ahhoz képest, hogy a kettőezet-tizenötös birtokvöröse fogyasztóérzékszervi kielégítésben is kifejezetten tehetségesre sikerült.

Merthogy a – minden bizonnyal spontán erjedt – zweigeltből, kékfrankosból, cabernet sauvignonból és kadarkából szűrt anyag pontosan olyan, amilyennek egy modern alföldi alapvörösnek lennie kell. Illata alapján fel lehet címkézni zavarmentes meggyimitátornak is, de alaposabban szálazgatva azért kiderül, hogy borult bele fűszer is bőven, elsősorban a hűvös, de az éretlenség gyanúját sem érintő mentás, korianderes vonalból. A korty mentes a bizonytalanságoktól, és bár alapvetően vadabb, őszintébb és természetazonosabb benyomást kelt, mint borvidéki kategóriatársai, mindez egyáltalán nem megy az ihatóság rovására.

Egyenes, lendületes és módfelett szerethető vörösbor. A háromnegyed palack szinte észrevétlenül csúszott le a posztbefejezés végére, ami bár nem feltétel nélküli minőségmérésre alkalmas információ, de attól még tényszerűen igaz. Stabil 5 pont, bármikor megvásárolnám újra. (cca. 2000 Ft, Borfalu Bortéka és pincearon.hu)