A Borrajongó

Valpolicella pehelysúlyban

2017. szeptember 25. 06:00 - rszabi

valpolicella_duo.jpgNemcsak Mike Tyson vagy Vladimir Klicsko tud epikus bokszmérkőzést vívni. Vannak virtuózok feleakkora méretben is, bár nyilván a vérre szomjas publikum inkább a királykategória versengésére kíváncsi. Ezen analógia mentén haladva, nem túlzás azt állítani, hogy nagyságrendekkel több embert vonz az úgynevezett nagyvörös kategória mint a 11-12 szesszel bíró , halvány tónusú, törékeny borocskák. De ahogy 

nem iszunk Primariust a szalonnás rántottához, és nemcsak azért, mert kurva lapos a pénztárcánk..”,  

úgy (sajnos) ezek a borok sem nyílnak néhány kitüntetett alkalomnál többször egy évben. Amikor rányílt a szemem a kedvenc külföldi borvidékemre, első körben nyilván az amaronék gazdagsága és a reciotok mélysége főzte puhára szívemet. Hamar jött a felismerés, hogy ennek a borvidéknek pont az a legnagyobb dobása, hogy egynéhány őshonos (Corvina, Molinara, Rondinella) fajtából a légiesen könnyed boroktól a legnagyobbikig minden kihozható. A nagy kérdés az, hogy elég érdekes-e a fajta és a borvidék szintézise, hogy az appassimento áldásos hatása nélkül is elég izgalmas legyen a végeredmény.

Pár éves tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy a mérettel nem korrelál szorosan a minőség, ezekkel a karcsú, habkönnyű borokkal lesz igazán kerek a történet. A világ egyik legnagyobb testű és legalkoholosabb bora mellett, ugyanazokból a szőlőkből, ugyanott készülnek a legkönnyedebb testű törékeny kis virágszálak is. Érdekes adalék, hogy a legutolsó pakk, amit hazahoztam a borvidékről 14 borból állt és csak egy volt belőle amarone.. Az idei hőgutás nyárnak az ideális vörösbora nálam egyértelműben a valpolicella volt. Silleres stílus, friss gyümölcsök orrban, finom savak könnyed tánca szájban, olyan lecsengéssel, hogy már nyúl is az ember a következő pohár után.

Pici alkohol, egyediség, egyenesség, mint egy jól sikerült kékfrankos, vagy egy könnyed stílusú kadarka. Az ilyen borok Achilles-sarka nem elsősorban az aromatika, bár a zöldes savak simán keresztbe tudnak feküdni a gyümölcshengernek, sokkal inkább a savak. Vagy a savanyúság. Sok ilyen jellegű bor egyensúlyoz a két kategória között. Ropogós, éles savú bort még szívesen fogyasztok bizonyos körülmények között, savanyút azonban sosem. A Gere Attila jelenség sosem vezetett meg engem, a savanyúság sosem lesz számomra termőhely tükre, inkább a lefolyó kategória indikátora. A jó bornak általánosságban nem lehet az ismérve, hogy egyszerre kelljen lecsúszni egy egész üveggel, de egy jó kadarkának, kékfrankosnak vagy egy valpolicella sikerének igenis lehet az egyik záloga. Bónuszpont jár, ha tisztán hagyja a szájpadlást és primer gyümölcsösség mellett van egy-két kanyar is fűszerek vagy virágok formájában. Ezen a nyáron ez volt a két lieblingem:

Monte Santoccio Valpolicella Classico 2016
Adatlap

Puritán, ugyanakkor vidám és életteli bor. Cementkádas erjesztés segíti a fajtajelleg kibontakozását. Fekete meggyes, jó értelemben vett savanykás korty, pille könnyű, de feszes szerkezet, varratmenetes textúra és tökéletesen tiszta és ízléses lecsengés. A kevesebb néha több, de milyen jól esik ez a felismerés, főleg akkor, amikor valaki ilyen keveset markol mégis ennyit fog.

Lábjegyzet: Azóta volt szerencsém bemutatni az egy számmal nagyobb, váltósúlyú Monte Santoccio-t a borrajongó csapat egyik felének, a siker egyöntetű volt, egy hosszú fehér sor végén az elgyötört nyálkahártyáinkkal is gond nélkül lefetyeltük be az utolsó cseppig.

Zyme Valpolicella Reverie 2015
Adatlap

Még silleresebb szín, illata tiszta meggylé, pici fűszerek szájban, az érintésnyi tannin teljesen feloldódik a bor szerkezetében. Ízében és textúrában is messze van az ürességtől (a megszokott meggy mellé egy leheletnyi cseresznye befőtt is bevillan), de ihatóságban körülbelül a friss forrásvíz szintjén áll. Pedig a 11,5 alkohol és az 5,2 savszintet, 3 grammnyi maradékcukor is árnyalja. Szintén hordómentes, de cementkád helyett itt a hűtött acéltartályok hivatottak szolgálni az erjedés és az érlelés precíz véghezvitelét. Érdekes, hogy 15-18 Celsius fok az ajánlott szervírozási hőmérséklet, lehet hogy a tartós nyári kánikula borította fel az érzékeimet, de én leginkább a 10-12 fokos tartományban leletem a legnagyobb örömöt benne.

Egyik sem több erős 5 pontnál, de bármelyikből, bárhol, bármikor örömmel elfogadnék egy bontatlan kartonnal.

Az első bor sajnos nem nagyon beszerezhető itthonról, a második viszont csak néhány kattintásnyira van.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://borrajongo.blog.hu/api/trackback/id/tr4512824482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.