Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.
Széchenyi István – bár nem rendelkezett egyetlen tőke szőlővel sem és borral sem kereskedett –, de igen fontosnak tartotta a magyar borok ügyét, főként, ami a külföldi megjelenését illette. Szerteágazó munkássága legváratlanabb pontjain bukkanunk a magyar bormúlt színes kommentálására. Világ c. 1831-ben megjelent műve különösen érdekes forrás, hiszen hosszú oldalakon ostorozza elmaradottságunkat és ennek ellenére meglévő büszke elbizakodottságunkat. Figyeljük csak a Széchenyi István közvetett, színes stílusában felvázolt ide-oda csapongó aggodalmas helyzetelemzését [2]:
„Konstantinápolyban, vagy 10 év előtt egy pénzes idegen Úr telepedék le, s fényes háztartására szükséges borokat részint Franczia részint Magyarországbul rendele. Megérkezett 3-4 hónap alatt Francziaországbul a szállítás. Nagy ládákba voltak rakva a palackok. Egy sem törött, mind egyenlő, jól levonva, jól bedugva, s egy sem romlott, mind tiszta, kellemes. Az úrra, mint háznépire, ez jó benyomást tőn. … Elérkezett végre egy hosszú év leforgása után a magyar bor és a ládák azonnal kinyittattak; sok széna és szalma közt csak itt-ott rejtezék egy-egy keskeny nyakú, rosszul bedugott palackocska, része összetörött, része elfolyt, része elromlott. A benyomás kellemetlen volt! Még többször próbálá a hozzám igen szíves Úr magyar borokkal szerencséjét, de hasztalan.
A mostani szultán, Mahmud, hallá vagy 4 év előtt a Tokajinak hírét. Történetbül volt valakinek hat palackja — egész Konstantinápolyban hat palack! — s neki hármat átengede. Igen megtetszék a török úrnak a magyar serbet, s lángolva megkíváná. Többen iparkodtak neki nagyobb mennyiséget szerezni; a bor unalomig hosszú idő után végre megjőve, de romlottan s a szultán ezóta többé Tokajirul hallani sem akart. S pedig tudom, legjobb félébül küldenek neki, legalább kóstolóul, mert világosnál világosb volt, hogy az lenne egy valódi debouché és consumo (piac és fogyasztás – a. szerk.), ha a török császár sok millió jobbágyival kezdené meg, több századi vízivás után, a magyar borivást. S ez kezünkben volt, hanem elhibáztuk!
Vagy tizenkét év előtt, midőn legelőször voltam Konstantinápolyban, egy ismerősöm kétszáz palack Champagneit, melyet adósságban vett át, maga nem élvén vele, nem adhatott el, s Muszkaországba (Oroszországba – a szerk.) küldé. Tavaly ottlétemben pedig tán 200 ezer palackot is el lehetett volna adni, annyira megváltozott e részben a dolog Törökországban, s nemcsak az egész roppant város van elöntve franczia borokkal, hanem a körülötti vidék is; sőt már maga a török is termeszt józan princípiumok szerint igen jót; s így e kezünkben volt kereskedésbül ki vagyunk szorítva, amit azonban elhibáztunk és miért? Mert olyanok, mint Te, drága Barátom, [gróf Dessewffy Józsefnek címzi a szerző, aki a borok hagyományos magyar kezelését dicsőítette – a szerk.], azt prédikálták szünet nélkül: ‘a magyar bor legjobb a világon, de nem lehet kelete a vám miatt stb.’ S így elaludt a Magyar; holott ha Pesten ezer palackot a Dunába vetnénk, magában érne tán el ötszáz Konstantinápolyba, olyan erős még a Fekete-tengeren is a víz folyamatja dél felé. Midőn azonban a Francia a mappára nézve és Dunánkat a közeli török birodalomba folyni látva, még jobban felébredt, s tudom, félt, hogy mi fogjuk elragadni előle a pályadíjat, s nem tömjénezte magát, nem dicsérte borait a siker előtt, hanem minden figyelmét, szorgalmát arra fordítá, hogy borait mind kellemesbre készítse, s egészen közízléshez illessze. Most honábul vagy 50 millió frank értékű bort visznek ki esztendőnként külföldre!”
„Török birodalombul visszatérvén, még mielőtt azt egészen elhagyám, egy nagy Úrnál ebédelek. Borok ezek valának: Semendriai, Champagnei s Austriai! Az első török, a másik mindenütt bévett, s így ezen nem csudálkoztam, hanem azon kelle bámulnom: mikép jöhete Magyarországon keresztül az austriai egy oly országba, mely honunkkal határos, s egy oly asztalra, melyen magyar bor nem állott. Kérdém, magyar borral látom itt nem élnek, ugyan mi lehet oka, mert hiszen annak elsőségérül kérdés nincs. ’Sokszor hozattunk, de közönségesen romlottan, vagy várakozásainknak meg nem felelő minémüségben került kezeinkbe, s így felhagytunk vele — kevés esztendő múlva magunknak is lesz elegendő.’ Ez volt a felelet.
Én nem nyughatám, s azon gondolat, hogy miképp jöhetett austriai bor Belgrádba, mert onnét vette az említett Úr. Fejembül ki nem mehete, nyomozni kezdém, s gondold csak, mi sült ki belőle: hogy az austriai bort közel Pesthez, Kőbányán szűrték –, s engem a liferáns (szállító – a szerk.) mindenekre kért, hogy ne árulnám el, és ne mondanám ki titkát, mert ő azt csak azon okbul tevé, mivel a magyar bor hírén anathema fekszik (átok, kiközösítés alatt van – a szerk.), s így, hogy ő azt eladhassa, austriainak keresztelé!”
„De mit ér minden fáradozás, ha a nemzeti hiúságokat kecsegtetőleg oly nagy érdemű férfiak állnak elő, mint Te [Dessewffy], s azt mondják : ‘A mi ép borunk jobb s olcsóbb, mint a francziáé.’ Ilyesnek mily sikere van? Az elbízott falusi gazda, a helyett hogy jobbat tanulna, gróf Dessewffy József egészségére iszik, s így harsog az egekbe: ’Igaza van a nagy hazafinak, jobb a mi borunk a francziánál, de vám miatt kivinni lehetetlen’, s a szorgalom félszázadra visszaszökken…”
„MegcsaItuk a külföldit számtalanszor, s vigyázzunk erre. Többször akaratunk ellen, mint akarattal, ami azonban a vevőt tekintvén majd egyre megy mert romlott borát helyre nem állítandja azon megnyugtatás, hogy valóban nem akartak neki rossz bort küldeni, hanem, tudja Isten miért, az úton biz elromlott. S e miatt a külföldi, borkörülti tudatlanságunktul nem kevésbé tartván, mint néhány rosszlelkűnek csalfaságitul, lassanként elkerült, midőn azon kevés számú bortermesztő, ki hazánkban él s tudományt emberséggel kapcsol egybe, hiába fárad, hiába izzad, mert őtet is a sokaság közé keverik, s neki sem hisznek.”
„… Jól készült boraink mennyisége igen csekély, úgy hogy azzal rendes, félbe nem szakadó kereskedést űzni nem vagyunk képesek. Voltam sokszor asztaloknál, hol így szólítanak fel: ‘már ez a bor nem jobb e Madeiránál, Sherynél stb.’. A mire felelék: 'ítéletem szerint, nem, de hagyján, tegyük fel, hogy jobb, s valami külkereskedőnek igen megtetszenék s ez így szólna: egy aranyat adok egy palackért, hanem vagy 10 ezer palackra van szükségem.’ S akkor rendszerint az sült ki: csak néhány akó van a pincében s raritas! Ez pedig kereskedésre nem való.”
„’Jót állok boromért, nincs abban semmi zagyva s keverék, elvihetni azt akárhová is a világon stb.’ Midőn azonban a dolog közönségesen így áll: ha egy kicsit rosszabb pincébe viszik a bort, s minden hónapban rendesen nem töltik s több efféle, minden út nélkül is alábbvalóvá lesz, s aztán vigyék az Óceánon keresztül! Oh, emberi nem, miért irtózol annyira a Valótul, s miért akarod mindig csalni tenmagadat vagy mások által csalatni?”
„… Most sok – mert vannak nemzeti hiúságok is – azt gondolja: ’Tokaji nem romlik el, ha az aequatoron vitetik is keresztül’ – mintha az elemeknek kártékony befolyások nem lehetne szőlőnedvre azért, mert az Hegyalján, Magyarországon érett s ott szűretett! Ezt tehát, ha külkereskedést akarunk űzni, mindenek előtt tisztán kell a közönség eleibe tennünk, s vizsgálatinkat nem jó szándékra, ábrándozásokra, mesékre s más ily szappanbuboréku alapokra, hanem egyenesen factumokra állítni. ‘Hiszen factum szól amellett, hogy a hegyaljait romlatlan elvihetni mindenüvé.’ Amire én azt felelem: a factum azt bizonyítja, hogy a hegyaljait messze földre s aequatoron keresztül épen s romlatlan sehogysem szállíthatni.”
(Megjegyzés: A Világ eredeti kiadásából idéztem, mert jobbnak, érzelmesebbnek tartottam, mint a felújított változatokat. Csak a központosításba, illetve néhány olyan szónak a helyesírásába nyúltam bele, amelyek a mű keletkezésekor természetesen helyesek voltak, ma már azonban bántóak a szemnek. Ha valakinek a textológiai igényességét nem elégíti ki, akkor itt kérek elnézést!)
A cikk második része itt olvasható.
Irodalomjegyzék:
[1] Szekfű Gyula: Magyar bortermelő lelki alkata, Történelmi tanulmány (Budapest, 1922)
[2] Széchenyi István, Világ – vagy is felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására (Pest, 1831). Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető, gondozott kiadás: http://mek.oszk.hu/11800/11842/11842.htm
(A képet innen vettem kölcsön.)
