Magunk mögött hagyva a modernül szikrázó Aliónt, a Finca Vega Sicilia felé fordítjuk a kocsirudat. Az összefüggő területet alkotó, mintegy 1.000 hektáros Vega Sicilia farm csak 15 kilométer innen a Valladolidot és Peñafielt összekötő főúton. A hatalmas birtok régi és új épületei szinte észrevétlen bújnak meg az út menti fák mögött, csak egy apró táblácska jelzi: van itt valami nem hétköznapi.  Nincs sok idő a botanikus kertnek is beillő buja vegetációt, a szökőkutat és a másfél évszázados épületeket bámulni. Javier Ausás főborász rögtön terepjáróba terel minket és máris indulunk a szőlő felé. Miközben gurulunk, ismét van időm magamban hálálkodni és feldolgozni azt, ami már kész tény: bejutottunk a Vega Siciliához! Hogy miért érdekes ez? Mert vitán felül Spanyolország elsőszámú és a világ egyik legpatinásabb csúcsbirtokán járunk. Ráadásul, a Vega Sicilia arról is ismert, hogy vastag kapui zárva maradnak a látogatók előtt. Exkluzív, több részes tudósítás következik tehát a megközelíthetetlen spanyol legendáról.

A Vega Sicilia mintegy másfél évszázadot felölelő szövevényes története akár egy könyvet is megtölthetne, így csak néhány érdekesebb epizód felvillantására vállalkoznék. A „fentekkel” és „lentekkel” telített történet valamikor 1848-ban kezdődik. Miközben mi Pesten forradalmat csinálunk, egy baszk mágnás, Toribio Lecanda 2.000 hektár termőföldet vásárol Valbuena márkijától. A mai birtok alapjait Toribio fia, Eloy Lecanda rakja le 1864-ben, amikor bordeaux-i utazásából 18.000 cabernet sauvignon, merlot, malbec, carmenère és – meglepő módon – pinot noir szőlővesszővel tér haza. A francia fajták mellé a helyi aragones (tempranillo) kerül, és hozzáfognak az akkor ésszerűbbnek tűnő brandy és ratafia (fűszeres likőr) készítéséhez. A farmot Eloy kereszteli az évszázados iratokon is olvasható Vega Sicilia névre, amely egyszerre utal a Duero-völgy termékeny vegetációjára („vega”) és a León tartományban népszerű Santa Ceciliára.

A tengerentúlon már sikeres brandy-gyártó időközben a Herrero família birtokába kerül. Tőlük a farmot egy rioja-i bortermelő, Cosme Palacio veszi hosszúidejű bérletbe. A fekete halál a 19. század végén éri el Rioját, így Palacio a filoxéra miatt kieső termést ribera-i alapanyagból igyekszik pótolni. Semmit sem bízva a véletlenre, 1905-ben egy megbízható pincemestert, Domingo de Garramiola (alias Txomin) kerül a Vega Sicilia élére. Nem meglepő hát, hogy az ekkoriban termelt borok riojai módra készülnek és riojai borokhoz házasítva forgalmazzák őket. Az 1915-ös évvel a Palacio család bérlete kifut, azonban Txomin marad és a birtok hamarosan saját borral jelenhet meg. Az eleinte csak az arisztokrácia és a barátok körében szétosztott vörösnek gyorsan híre kel és hamarosan a nemzetközi elismerések is utolérik. A húszas évek végén az 1917-es és 1918-as évjáratok egymás után nyerik a rangos elismeréseket. A birtok presztízsét megalapozó Txomin 1933-ban tér örök nyugalomra, de ma is különleges helyet foglal el a Vega Sicilia történetében.

Érdemes felidézni, mit is jelentett ebben az időben a „riojai” módon készített bor. A fából készült kádakban, hordókban és egyéb alkalmatosságokban minimum 7-10 éves érlelésnek kitett, viszonylag gyakran fejtett bor igencsak oxidatív iskolát képviselt. A palackozás csak rendelésre történt, így a hordóban eltöltött idő évjáraton belül is változatos képet mutatott. Jól illusztrálja a kor bortermelési filozófiáját az 1939-ből fennmaradt Vega Sicilia pinceleltár: a kb. 380 darab hordóban az 1916-1938-as évjáratok borai érlelődtek!

A harmincas évek közepén fellángoló polgárháború, majd az azt követő Második Világháború igen sötét korszakot rajzoltak a Vega Sicilia történelemkönyvébe. Emellett a Herrero család sarjai alkalmatlannak mutatkoztak a cégvezetésre. 1952-ben a birtok a Prodes gabonaipari vállalat tulajdonába kerül, ők érthető módon a gabonatermesztésre alkalmas területekre vetettek szemet. A Prodes-t nem igazán érdekli a birtokon termelt bor minősége, a borkészítésre, mint megtűrt tevékenységre tekintenek. Ahhoz, hogy ebben a sötét érában a Vega Sicila szellemisége fennmaradhasson, ismét egy kiváló személyiség kellett. A Prodes – isteni szerencse – Jesús Anadónt léptette a birtokigazgatói székbe. Anadón rövid idő alatt megértette mit kíván a helyzet, legendás makacsságával és eltökéltségével minden nehézség ellenében tartotta a színvonalat.

A következő tulajdonosváltás sem hozta meg a várt eredményeket. A venezuelai iparmágnás, Hans Neumann, 1966-ban merő kalandorságból tesz ajánlatot a birtok megvásárlására. Egy New York-i étteremben kóstolt fantasztikus Vega Sicilia bor kelt benne vágyat a misztikusan távoli kasztíliai farm iránt. A Vega Sicilia a Dél-amerikai mágnásélet trófeájaként végezte. Ahogy várni lehetett, a kezdeti lelkesedés gyorsan elolvadt, a Spanyolország és Venezuela közti távolság pedig egyre csak nőtt. Az üzletet nyélbe ütő Neumann-fiú csak ennyit mond Anadónnak: „Ezt itt önre hagyom; ne kérjen és ne is adjon semmit!”.

Mivel a Neumannok nem foglakoznak a birtokkal és nem is kívánják azt fejleszteni, a hetvenes évek elején induló borászati-technológiai forradalom teljesen elkerüli a Vega Siciliát. Ugyan a cég üzletileg rendben van, hozza a számokat, de a bor készítése mit sem változott az utóbbi fél évszázad alatt. A nyolcvanas évek elején a szőlőtermesztés mintegy 80 hektáros területen zajlik, a termést vásárolt gyümölccsel egészítik ki. Évente kb. 220.000 palackot töltenek le, a szortimentet a három és öt éves érlelésű Valbuena (Valbuena 3° és 5°), valamint a speciális Único adja. Minden eszköz – beleértve a 225 és 600 literes hordókat – régi, de tiszta és rendszeresen karbantartott. A hordókat fából és betonból készült tartályok, kádak egészítik ki. A bort még mindig csak rendelésre palackozzák. A kereskedelem viszonylag beszűkült, a borokat szigorú kvótarendszerben értékesítik, elsősorban Valladolid környékén. A tételek egy része azért eljut az USA-ba, Nagy-Britanniába, Németországba és Puerto Ricoba is.

A képen a Duero-völgye látható. Előtérben a szőlők, kissé távolabb a Vega Sicilia farm épületei, messze balra pedig Valbuena de Duero falu.

A Vega Siciliára aztán 1982-ben virrad a második aranykor. A szolgáltatási szektorban hatalmas vagyonra szert tett Álvarez család végre újra spanyol kézbe veszi a birtokot. Az idősödő Jesús Anadónt váltó fiatal Pablo Álvarez megpróbál minél többet felszívni a számára idegen „iparágból”. Tanul, utazik és figyel. Hamar világossá válik, hogy az eddig elodázott megújulás most már nem tűrhet halasztást. A nemzetközi borvilágot sarkaiból kifordító változásoktól a Vega Sicilia sem maradhat távol. Az Álvarezek nagy elánnal hozzákezdenek az átalakításokhoz. Bevezetik a palackozást és a palackos érlelést. Jobb minőségű fahordókat vásárolnak, saját kádárüzemet alapítanak, és némileg lerövidítik a hordós érlelés idejét. A portfóliót a Valbuena 3° megszűntetésével (1987) tisztítják. A kilencvenes évek elejéig összesen 90 hektárt telepítenek vagy telepítenek újra. Tíz éven belül 300.000 palackig kívánják emelni a termelést. A kereskedelmet decentralizálják, a kvótarendszert átalakítják. A privilegizált vásárlók több ezres listájának megtartása mellett hozzányúlnak az exporthoz is, így egyre több országba juthatnak el a Vega Sicilia borok.

Álvarezék természetesen nem tartottak itt pihenőt. 1992-ben létrehozzák az előző posztban már bemutatott Aliónt, a Vega Sicilia modern interpretációját. 1993-ban Tokajban fektetnek be, megalapítják a máig meghatározó Tokaj Oremust. A 2000-es évre teljesen felújítják a Vega Sicilia épületeit és pincéit, 2001-ben pedig a szomszédos Toro DO-ban útnak indítják a Pintiát. 2010-ben átadják az új borászatot, a feldolgozótól a kádárüzemig minden megújul. Igen mozgalmas két évtized ez. Amikor azt gondolnánk, ennyi egy egész életre is sok, egy formálódó riojai birtokról érkeznek a híradások. Nincs megállás, a másfél évszázadnál is öregebb Vega Sicilia szekér tovább dübörög és mindig újabb meglepetéseket tartogat.

(Folyt. köv.)

Irodalom: