Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.
Itt a friss külföldi egyveleg, a szokásosnál kicsit több rosé jött össze innen-onnan, fehérben verdejo-k, vörösben mallorca-i, baden-i és dalmáciai bor a ritkábban előforduló termőhelyek, illetve fajták között.
Nehezen tudok elképzelni még egy bort, ami stílusban annyira távol áll Portugália legismertebb alkoholos italától, a portóitól, mint az ország másik híres bora, a Vinho Verde (ezalatt most általánosítva a borvidék közismert fehérborait értve). Míg előbbiről a meleg, az érett gyümölcsök, az érleltség, a magas alkohol, a testesség jut eszembe, utóbbi esetében inkább az óceánra, a hűvös szélre, a penge savakra, a könnyedségre és a frissességre asszociálok.
Az ország északnyugati részén található Vinho Verde az egyik leggazdagabb hagyományokkal rendelkező borrégió Portugáliában és egyben a legnagyobb kiterjedésű is. A helyi szőlő- és borkultúra legalább 2000 éves múltra tekint vissza, majd Vinho Verde-t hivatalosan 1908-ban ismerték el, amikor törvényben is rögzítették határait, majd 1984-ban DOC státuszt kapott. Az óceán közelsége miatt rendkívül sok a csapadék - kb. évi 1500 mm - és magas a páratartalom, ennek köszönhető a burjánzó zöld növényzet, amely a borvidék elnevezésében is szerepet játszott. A gránitos alapkőzetet tápanyagban szegény, vékony homok, vagy vályoggal kevert homokos talajréteg fedi, a tengerszint feletti magasság a szárazföld belseje felé haladva emelkedik. Jellemzően helyi szőlőfajtákból készülnek a borok, nagyobbrészt fehér, kisebb részben rosé és vörös, a régió azonban egyértelműen a fehérekről ismert. A Vinho Verde fehérborok üdék, elevenek, általában magas sav- és alacsony alkoholtartalommal rendelkeznek, nem ritkán egy kevés szén-dioxid is frissíti őket, így főleg nyáron népszerű a fogyasztásuk. A legjellemzőbb - és egyben javasolt - fehér szőlőfajták: alvarinho, arinto, avesso, azal-branco, batoca, loureiro és trajadura, de más fajták telepítése is engedélyezett.
A mai fehérbor loureiro fajtából készült, Portugália egyik leghíresebb borászatának égisze alatt. Dirk Niepoort 1964-ben született holland származású portugál apa és német anya gyermekeként, és valószínűleg ő az ország legikonikusabb alakjam ha borról van szó. A Hollandiából érkezett ősök 1842-ben alapították a családi pincészetet, amely természetesen a portói révén vált az egyik legelismertebb portugál birtokká, de Dirk Niepoort szerint ez csak a kirakós egyik része, ő nagy hangsúlyt fektet a száraz borokra. A következő generáció is a borászatban dolgozik, és Niepoort-ék Douro mellett számos másik hazai és külföldi borvidéken is tevékenykednek: Portugálián kívül Spanyolországban, Németországban és Dél-Afrikában is, gyakran más borászokkal közös vállalkozások formájában. A mai bor azonban egy hazai projekt, Vinho Verde-ből, egy loureiro képében.
Itt az idei negyedik külföldi egyveleg is. Meglehetősen sok új-zélandi sauvignon blanc szerepel az aktuális válogatásban, a vörösborok közül pedig Burgenland vezet most, de akad itt angol pezsgő, portugál rosé, montenegrói vörös és sok minden más is.
Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.
Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.
(Lisszabon a Szent György várból)
Míg elmaradásaink pótlásával igyekeztünk előre lépni, addig nálunk fürgébb ujjak meg is írták a Mondovino 2011-ről szóló beszámolójukat. Természetesen mi is tiszteletünket tettük a császár városában, hogy a legjelentősebb Közép-európai borkiállításon ihletet merítsünk további iszákosságunkhoz. Nem írjuk le újra, hogy az ezúttal a bécsi Konzerthausban megrendezett, óriási érdeklődés kísérte esemény ezúttal nem kapott túl sok helyet. Lökdösődni és fulladni bizony lehetett eleget. Mindent feledtetett azonban a mintegy 200 kiállító portékája, akik úgy látszik kollektívan eldöntötték, hogy gyenge bort ide nem hoznak. A lélegzetelállító átlagminőség kérem 7 pont környékén (90 pont és felette a százas skálán) mozgott, alig-alig találkozhattunk gyengébb tételekkel. Az osztrákok – még mindig – tömött pénztárcájának köszönhetően olyan nevek előtt lehetett „áldozni”, amelyekkel itthon az ember nem vagy csak véletlenül találkozik.