Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.

Soha nem hallottam korábban erről a termelőről. A Filoxéra Bortékában viszont a minap oly nagy szeretettel ajánlották a tételt, hogy győzött a kíváncsiság. Kékfrankos, cabernet sauvignon, merlot, menoire cuvée. Az alapanyag egy része a Nagy-Egedről származik. Érdekesség még, hogy több évjáratból házasított tétel.