"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

Az a helyzet, hogy beálltam szüretelni. Nem amolyan hirtelen jött ötlet volt ez, inkább évek óta terveztem már közelebb kerülni borhoz-szőlőhöz. Emlékszem még, ahogy apámmal a két sor otellót pancsoltuk: zúztuk-daráltuk, cukroztuk, erjesztettük és préseltük. Ugyan nem úri fogalmak szerint, de nálunk valódi garázsbor készült. Kellemes visszaemlékezni a darálóra, a házilag barkácsolt présre és az üvegballonok fölött eltöltött időre. A bor íze már nemigen rémlik – gyerekként talán bele-belenyalhattam –, de a ballonok köré szférát vonó muslicák emléke még mindig az orromban döngicsél.