A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Amikor tavaly kihirdették az "Év Bortermelője 2014" díj döntőseinek névsorát, rájöttem, hogy az ötből négy borász (+ a jelöltségtől visszalépő Heimann Zoltán) boraival többé-kevésbé képben vagyok, de Koch Csaba borait szinte egyáltalán nem ismerem. Rémlik egy Koch fehérbor úgy 8 évvel ezelőttről, amikor még éppen csak barátkozni kezdtem a minőségi borokkal, de akkor még az ismerkedésnek abban a stádiumában tartott a dolog, hogy évente néhány alkalommal egy barátom hozott néhány üveg jobbnak számító bort (nem kell nagy dolgokra gondolni) és "borkóstolót" tartott. Ez abban merült ki, hogy a haverokkal megittunk a néhány üveg bort, kicsit beszélgettünk róluk komolyabb tapasztalat és ismeretek nélkül, ezzel egyúttal kipipálva a "bemelegítést", aztán belevetettük magunkat a budapesti éjszakába. Utólag persze ezeket az esti foglalkozásokat nehéz a kóstoló szóval illetni, de valahol el kellett kezdeni. Nos, ennyit a ködbe vesző sötét múlt megidézéséről, megpróbálok a tárgyra térni.

Visszakanyarodva tehát a témához, az egyik ilyen alkalommal szerepelt a sorban egy Koch fehérbor, ami különösebben nem fogott meg (persze azért megittuk). Azóta legfeljebb a korai szüretelésű illatos fajtákkal találkoztam, azokkal is szökőévenként. Múlt hét szombaton az egyik - vasárnapokon azóta már zárva tartó - hipermarketben császkáltam, és ahogy általában, elkanyarodtam a boros polcok felé is. Rossz szokás, szakmai ártalom, akármi. Ritkán veszek hiperben bort, többnyire csak megnézem, éppen mit tartanak, milyen akció van, mit vesznek le az emberek a polcról (ez a része a legrosszabb, "a merlot, azt vegyük... a merlot általában édes..."). Most éppen a Koch Kadarka is akciós volt. Másnapra éppen olyan ebédet terveztem, amihez egy könnyű vörös elméletileg passzolt, ráadásul az alföldi boroknak megvan az a jó tulajdonsága, hogy jellemzően az áruk nem vágja földhöz az egyszeri fogyasztót, úgyhogy egy palackot szépen betettem a kosárba, és vasárnap ebéd előtt kidugóztam.

A következő bort ajándékba kaptam.

Mindig kissé szkeptikusan állok a "jégbor"-elnevezésű magyar borokhoz. Eredendően ugye a németknél használt kifejezés. Elvileg a legminőségibb boraik alapanyagait a Qualitatswein mit Pradikat értelmében kategóriákba sorolják, és az "Eiswein" a létra legtetején található a "Trockenbeerenauslese"-vel egyetemben. Igen macerás, idő és munkaigényes eljárással készülő természetes édesborok ezek, és igen drágák, akár többszáz euro is lehet egy palack. Ezzel egyidejűleg viszont jónéhány hazai édesboron is megtalálni az elnevezést. Sőt mi több, azt vettem észre, hogy alkalmibb borivók között, mintha "divat" lenne a jégbor. Én viszont olykor nehezen hiszem el, hogy egyes könnyen megfizethető palackokban tényleg az volna, ami rá van írva. Mintahogy 1500 Ft-os tokaji aszúban sem hiszek.

A most kóstolt tétel ha nem is többszáz euro, de azért igencsak drága. A pincénél 5000 Ft-ért lehet hozzájutni egy 0.375-ös palackhoz. A honlap tanulsága szerint decemberben, hajnali 3-kor szüretelték a jéggé fagyott szemeket tartalmazó fürtöket, melyek zúzásával, préselésével 360-380 g/l cukortartalmú mustot nyertek. Kettő éves fahordós érlelés után került a bor palackba.

Nézzük milyen is volt: