Elég ritkán fordul elő, hogy egy chardonnay-kóstoló kapcsán nem Burgundia borai kerülnek terítékre, ezúttal azonban a szomszédos Ausztria egyik legjobb borászata, a Weingut Velich két borának két-két évjárata volt a főszereplő.
Roland Velich borászata, a Weingut Moric kékfrankosaival már többször is szerepelt a blogon, azonban nem Roland az egyetlen a Velich családban, aki a csúcsokat ostromolja boraival, ahogy a Drop Shop egyik tematikus estjén én is meggyőződhettem róla.
Tegnap ittam - Sabar 529 Olaszrizling 2016
Még tavaly novemberben vettem részt a pince által szervezett szűk körű kóstolón, ahol a 2016-os Sabar borokat szemléztük debütálás előtt. A borok azóta természetesen forgalomba kerültek, sőt, első fecskeként már néhány 2017-es tétel is megjelent. A pince 2009-es megalapítása óta szépen bővül és egyben építgeti rajongótáborát. Szerencsére a borok színvonalát a borászváltások sem ingatták meg (Nagy Lászlót Csizmadia Péter követte, 2016 óta pedig Földi Bálint készíti a borokat), a Sabar borok évről évre megbízható minőséget adnak megfizethető áron.
A tavaly év végi kóstoló alkalmával több bornál is úgy találtuk, hogy érdemes lesz rájuk visszatérni később. Ádám Gábortól május elején kaptam egyet az 529 Olaszrizling erősen limitált számú palackjából. A bor utolsó találkozásunk óta szép címkét is kapott, nem is emlékszem a Sabar történelméből ilyen, a többi bortól elütő címketervre. Nem csoda, a címkén található felirat is jelzi, hogy ez a bor különösen kedves a borászatnak, és a története sem mindennapi, a dolgok szerencsés együttállásának köszönhető, hogy ebben a formában palackba került.
Rendhagyás – Vayi Noir 2016
Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.
Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.
Kékfrankos Április beszámoló
Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 