Az Eger melletti Ostoroson elhelyezkedő, név szerint Böjt Boglárka és Gergő irányította Böjt Borászatról – talán ez a vállalkozás hivatalosan precíz megnevezése – hónapra pontosan három évvel ezelőtt írtam először és utoljára. Úgy tűnik, mintha az akkor kifejezetten jól szerepelt fehér házasításuk egyben egy új fejezet kezdetét is jelentette a pince egyébként 1993 óta íródó történetében. Az mindenesetre biztos, hogy hivatalosan két évvel ezelőtt vette át az új generáció a birtok széles értelemben vett irányítását, így pedig a kizárólagosan Gergőhöz köthető borokat Boglárka értékesítéssel kapcsolatos tevékenysége igyekszik megtámogatni.

A koncepciójuk világos, a kínálat pedig a széles fajtakészlet ellenére is áttekinthető, értelmezhető. A vörös alapokat a bikavér, a fehér kínálatot pedig az Egri Csillag adja. Ez mutat egyfajta kapaszkodást a borvidéki hagyományhoz, amely a fajtaszereplések visszaszorítását és a területek, a borvidéki karakter hangsúlyozását jelenti elsősorban. Az már csak mellékszál, hogy a sokszor nehezen értelmezhető, sőt, kifejezetten rossz bikavér és csillag között Böjték évről-évre megbízható minőséget pakolnak le az asztalra, amely könnyen építi fel az úgynevezett bizalmat a fogyasztók között. Ez pedig elég fontos dolog.

Az eddigi megbízhatóság minket is afelé orientált, hogy pár héttel ezelőtt egy vasárnapi borozás keretei között beruházzunk a pince csúcsvörösére: a címszereplő, hordóválogatott, tavaly decemberben debütált kékfrankosra. A borra, amelynek bár van szerethető jelene, mégis inkább a jövőről szól.

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

Új-zélandi és burgundi pinot noir-ok kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordulnak a poharamban, többnyire a fajtára hangolt kóstolósorok formájában, de kaliforniai és oregoni pinot-kat ritkán kóstolok. Március elején viszont olyan szerencsésen jött ki a lépés, hogy gyors egymásutánban két alkalommal is elém került egy burgundi-új-zélandi-észak-amerikai pinot-trió.
 

A Sebestyén Csilla és Csaba által irányított szekszárdi pince viszonylag ritkán szerepel bloghasábjainkon. Nincsen szó semmiféle elkerülési koncepcióról, a dolgok csupán az érdeklődésünk szétszórtsága miatt alakultak így. Bár a pince kínálatának felső szegmenséhez ritkábban van szerencsém, azt azért probléma és gondolkodás nélkül merem állítani, hogy az alapok nem csak ár/érték-, hanem minőségi szempontból is rendben vannak. Tegnap pedig az történt, hogy részben a megbízhatóság miatt, részben pedig a hallgatás megtörése érdekében ránéztem, sőt, rá is kóstoltam a hónapok óta nálam hánykolódó kettőezer-tizenötös kékfrankosukra, hogy egy érdekesebb, de mégsem felsőpolcos magyar vörössel indítsam el a hosszabb hétvégét. Nem árulok el komolyabb titkot, ha előre leírom: kifejezetten jó ötlet volt.

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

Elméletben teljesen egyetértek minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű bor esszéjében leírtakkal, a kiválasztás és kiválasztódás rögös ösvényeiről, mégis vannak kivételes esetek, ahol sem a józan ész, sem semmilyen logikai rendszer nem segít annak megértésében, hogy miként lehet, hogy egy szőlőfajtát, amit erős kötelékek fűznek kiválasztott hazájához, valaki önhatalmúlag egy tetszőleges helyre katapultálja és gyakorlatilag a termőre fordulása óta, ostromolja vele az eredetihez fogható minőséget. A 2HA pince helyből átugorva a természetes kiválasztódás lépcsőit és az unalmas fejezeteit az asszimiláció gyötrelmes éveinek, egyből a régió egyik megkérdőjelezhetetlen státuszú rezidensévé avanzsálta a sangiovese-t a Szent György-hegyen. Azóta már legitimálták az eredetvédelmét is, erről még egy színes plecsnit is kapott, nincs mese, a terroir és a fajta hivatalosan is egymásra talált. Azóta is kedvelt tematika maradt a különféle borsorok összeállításában egymás mellé állítani az ó- és újhaza sangiovese-it. Furmintfan jóvoltában egy évjáratazonos triumvirátushoz volt szerencsénk nemrégiben. Az alábbi négykezes jegyzetekkel archiváltuk az élményeket az utókornak.