Eddig sem voltam meggyőződve arról, hogy a hazai borszíntér tekintetében kellően széles látókörrel és tapasztalattal rendelkezem, és hát kételyerősítő az a tény is, hogy a Bordogkeresztúron tevékenykedő Füleky Pincészet úgy került ki a zelmúltnyolcévemben, mint annak a rendje. A huszonöt hektárnyi birtok a saját honlapján már mintegy tényszerűen leírta a legfontosabbakat önmagról, idelinkelem, ismételni felesleges. Ezek alapján is látszik, hogy az idén húszéves borvállalkozás nyilvánvalóan csak valamiféle figyelmetlenségemből adódóan ment el mellettem úgy, ahogy.

Most viszont véget fogok vetni a személyes (el)hallgatásomnak. Egyrészt azért, mert valamikor tavaly év végén egy kedves ismerős megdobott egy palackkal a pince kettőezer-tizenhármas furmintjából, másrészt pedig azért, mert a bor illeszkedik a februári fajtatematikába is. A dugót érdemi előtanulmányok és komolyabb  felkészültség nélkül húztam ki, de az alatta elhelyezkedő anyagtól válaszok helyett inkább csak kérdéseket kaptam.

Pedig az eltávolított parafa még nem adott okot érdemi aggodalomra. Semmi átázás, ráadásul többszöri dugó-orrpróba után sem merült fel semmiféle TCA-gyanú. A pohárba viszont első körben egy decinyi bizonytalanság került. Színe átmenet a halványabb és a sötétebb arany között, illatában pedig egyszerre keveredik az érett, sós-fűszeres és egyben citrusos, trópusi gyümölcsös karakter, valamint a kérdőjeleket szolgáltató fűrészporos, kartonpapíros hibakarakter.

A szebbik rétege szerethető, még úgy is, hogy egyértelműen a darabosabb, régi vágású stílust képviseli, a másik viszont nem hagyja azt érdemben érvényesülni. Akik jobban ismernek, tudják, hogy ennél komolyabb hibák sem tántorítanak el az érdeklődő és kitartó (vissza)kóstolástól, így hát tettem vele egy szájpróbát. 

Meglepetés itt sem ért. Egyrészről érezni, hogy egy lekerekítettebb savú, észrevehető maradékcukor-tartalommal rendelkező, kedvelhető és kellemes furmint lenne ez, de az orrpróba során detektált problémái sajnos a kortyot is teljesen analóg módon kísérik végig. Kár érte, főleg úgy, hogy a hibadöccenések mögött egy nem túl bonyolult, de annál kellemesebb anyag képe rajzolódik ki. Igaz, elég halványan és határozatlanul.

Két deci után megállapodok magammal, hogy a palack bizony a dugótisztaság ellenére is hibás. Így sem ihatatlan, de kétségkívül nem ilyennek szánhatták. Kár érte. Az viszont meglepő, hogy még így valószínűleg-hibásan is hozza a négypontos szintet. Kivastagítás nélkül. (A palackot ajándékba kaptam, piaci ára két- és háromezer forint között mozoghatott.)