A nagyjából évtizedes belföldi borforradalom – amely elsősorban a rózsaszín fröccsökön hivatott eszkalálódni – farvizén ismert, hogy olyasfajta könnyed, úgymond közérthető szőlőfajták igyekeztek fel- és betörni a szélesebb köztudatba, amelyek egyrészt filléresen képesek borrá válni, másrészt nem igényelnek komolyabb figyelmet a közszórakoztatáshoz. A vérmérséklet szerint egyszerűen csak csemegeszőlőként elkönyvelt Irsai Olivér is kétségkívül ilyen szerepben találta magát a közelmúltban. A szűrt bor ugyanis többnyire direkt módon szőlőszerű, és hát az sem mellékes, hogy ügyesen dolgozza magába a fajélesztő-típusok széles spektrumát, valamint tőkeroggyantó terhelés mellett is képes legalább annyi savat adni, hogy egynyári slágerként le lehessen vele tarolni a piacot. És persze nemesített magyar, hogy a nemzeti öntudat-megtaláló fogyasztók is partot tudjanak érni. A fajtát viszont éppen annyira szükséges ügyesen és racionálisan a helyén kezelni, amennyire kevesen teszik ezt belföldileg manapság. Nyilvánvaló, hogy olyasfajta Irsai Olivérekre van itt esztétikai igény, amelyek nem száraz tokaji furmintokkal és hárslevelűkkel vívnak értelmetlen szkanderharcot, sokkal inkább tiszta, karakteres, jó savú és pacsulimentes boroknak könyvelődnek el, melyek annyira jók szólóban, hogy a felszódázás igénye kizárólag a palackürítési periódusidőn túl jelentkezik először. A neszmélyi illetőségű Kősziklás Borászat pedig fogta és megannyi műfajbeli bizonyítás után összepakolta '15 minden bizonnyal legjobb Irsai Olivérét. Emelem kalapom.
