Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

A saját ízlés és a kereskedésre érett portéka olykor ellentmondásos viszonyát Széchenyi István kiválóan látta közel 200 évvel előttünk [2]:

„’Maga megissza-e borát drága Uram?’ Ezt szeretném tudakozni soktul. Amire ha ezt válaszolná: ’mind magam iszom meg’, én viszont így felelnék ’akkor Uram készítse s igya sehogy másképp, mint amiképp szereti, és éljen mindenkinek ízlése.’ Ha pedig azt mondaná: ’részit bizony magam iszom, részit pedig eladom, ha vevője akad,’ akkor hozzá így szólnék: ‘Ha nem veszi rossz néven csekély tanácsomat édes Uram, azt javaslanám, készítse borának azon részét, melyet maga használ, tökéletesen maga ízlése szerint; hanem azon részt, melyet eladni szándékozik, ha kívánja, hogy vevője akadjon, ne maga, hanem annak ízlése szerint, ki azt tán megvehetné’. S kérdem, van-e ennél józanabb cselekvésmód? S mégis ugyan hány cselekszik így országszerte? Szinte ujjainkon számlálhatnók őket fel; aminek okát, mint mondám, nem tudom, de gyanítom, hogy semmi egyéb, mint egy mélyen lappangó kis hiúság, melynél fogva egyes azt kívánja, s tán sejditlen, hogy az egész világ az ő ízléséhez alkalmazkodjék.”

„Számosan, tudom, erészben nincsenek velem egy véleményen, s azt gondolják, azért nem készítik eladásra szánt boraikat mások ízlése szerint, mert sem ízlésöket nem ismerik, sem a borral úgy bánni nem tudnak, amint kívántatnék – ami kereken kimondva semmi egyéb, mint tudatlanság. Én is ezt tartám sokáig egyedüli oknak, hogy általánosan véve oly igen természetesen, vagy is inkább egyszerűn, vagy még inkább oly igen együgyün bánnak borainkkal; hanem később úgy tapasztalám, hogy rendszerint ezen oknak kétharmadát restséggel kevert gőg, s csak egy harmadát teszi tudatlanság, mely okbul aztán természet szerint sok eczetnek vagy borvíznek kell következni bor helyett. Ebbéli tapasztalásom pedig azon megismért igazságon alapul, hogy a gőgtelen tudatlanság s henyétlen fáradozó vágy kételkedik, látni, tanulni óhajt s nem bízza magát el. Bor dolgában azonban, mondjuk ki egyenesen – hisz nem szégyen a hon termékeit túlbecsülni egy kissé, csak nem józan. Hány van, ki nem bízza magát el az egész magyar földön?”

„Egy szőlőnedvnek sincs romolhatatlanságí prerogativája és privilégiuma, habár király ültette, s kapálta volna is tőkéjét, s önkezével sajtolta legyen gerezdit, hanem csak az állja ki az elemek viszontagságit, mely bizonyos tudományi okok szerint van készítve. Melyek Chaptal, Rogier, Parmentier s mások által hozatván némi világra, elannyira javíttattak azóta, hogy a mai bor körül kívántató bánásmodor bizonyos alapokra van állítva, s ez oly szövevényes tudomány, hogy a szőlőtő-ültetéstül kezdve a bornak tengerre szállítatásáig külön osztályú ágainak tökéletes ismerése egy emberben szinte nem is egyesülhet, hanem minden külön szakaszra külön s ugyancsak értelmes és szorgalmas ember kell; s ki ezt máskép látja, arrul azt ítélem, hogy a dologhoz éppen nem ért, s azt azért tartja oly igen könnyűnek, mert nem érti.”

Széchenyi nyomdokaiban haladó báró Wesselényi Miklós Balítéletekről c. (1831) művében rövid betekintést enged a korabeli termelési és borkezelési állapotokba [3]:

„Tudjuk, hogy a bor jóságát nemcsak a hegy fekvése s a szőlő mineműsége teszi, hanem az épen oly nagyon függ az avvali bánástól: azt pedig meg kell vallanunk, hogy erre nálunk nem sokat ügyelnek s hozzá keveset értenek. Éretlen, ért, s el-ért, ki nem képzett, ép s elromlott gerezdek, a szemek válogatása nélkül egybepacskoltatnak, — a musttal sok helytt mily rosszul bánnak; a hordók, melyekbe töltik, gyakran minő tisztátalanok, erről nem is szólok: de a már megforrott borra is mily kevés gond van közönségesen. A pincék nagy része rossz, sőt mely kevés tudja, hogy milyennek kell a jó pincének lenni; azokban a hordók kívül is penésszel, mocsokkal vannak megrakva, mi a bornak nagyon ártalmas. Része fösvénységből, mások gondatlanságból boraikat épen nem, vagy rendszertelenül töltögetik. A seprűről midőn levonják, sem a bornak mi állapotban létét, sem az időt fontolóra nem veszik; s ha egyszer akár jól, akár rosszul lehúzták, meg kell avval a borral elégedni, meg az azt zavarosan ivónak is, s a további fenntartása csak abból áll, hogy el nem adják, melynek többnyire oka az, hogy senki sem veszi. Ezen s még számtalan hibákért mennyi bor romlik el, ecetes, nyúlós, avas lesz; mások pedig penész s egyéb kellemetlen idegen ízűek, vastagok s nem tiszták. A boroknak üvegekre vétele mesterségéről, szinte mondhatni tudományáról, alig tud egy-egy ember nálunk valamit; becsinálásához nem értünk, ahhoz szükséges jó dugó egész országunkban egy sincs. Már pedig a jó móddal, nagy vigyázattal, s több ízben történő üvegbevétel, amelyre más országokban külön műszerek s erőművek vannak, s abban gondos bezárása által lehet tökéletes tiszta, jó, s tartásra és küldözésre alkalmas bort készíteni, s különben nem.”

„Minden csak valamicskét látott s egy keveset eszmélő ember előtt nevetséget szül valakinek azon állítása, hogy a magyar bor minden másoknál sokkal jobb; s ha ily buzgó hazafiakkal van szerencsém többfele italokkal bő asztalhoz ülni, nem is igyekszem megtéríteni, hanem magam a franczia borokat iddogálom. De midőn sokan azt akarják megbizonyítani, hogy nekünk szakasztott olyan borunk is van, mint a bordeaux, madeira, champagnei stb. ezen állítás megvallom, szint oly nagyon felháborítja belsőmet, mint magok azon így bérmált s többnyire intoxikált s kattyolt italok, melyeket az ily vélekedésűeknél gyakran inni kell.”

„Boraink melletti előítéleteink nevetségesek is, károsak is, mert miatta boraink javításán, s az azt jól fizetők ízléséhez alkalmaztatásán nem igyekszünk. … Ha azt hisszük, hogy borunknál a nectár sem jobb, bizonyosan nem szőlőmívelésünk javításán s fajai nemesítésén, sem a borokkal való s gondosabb bánáson iparkodni nem fogunk. … A maga számára ki ki olyan bort termesszen, milyet szeret: ha ínye csigert, ha essentiát kedvel, azt szűrjön magának.”

Később, a Monarchia számunkra igen hátrányos, a 17. század közepén kreált vámszabályainak feloldásakor a magyar bor kivitele elől végre elhárult az akadály. 1849-es forradalmi miniszterelnökünk, Szemere Bertalan meg is próbálkozott ezzel, története igen tanulságos – írja Szekfű [1]. Az emigráns Szemere Párizsban élt, felesége vagyonát szerencsétlenül fektette be (a magyar üzletember, akire rábízta megbukott és megszökött), így családja fenntartása érdekében a magyar borok kivitelével kezdett foglalkozni előbb Franciaországba, később pedig Angliába. Szemere elpanaszolja, hogy nem született kereskedőnek, sőt undorodott is az „üzletkötés civódásaitól” [3], de mégis megtanulta a borexport technikai fogásait. Angliába és Skóciába utazott és ott megbízható cégeknél pincészetet rendezett be és propagálta a magyar borok hírét. A dolog igen nehezen ment, mert az angol klubok nem voltak hajlandók bevezetni a magyar bort. Sajnos a velünk szembeni ellenérzések megváltoztatásához kitűnő és stabil borokra lett volna szükség, de ezzel az utóbbival igen meggyűlt Szemere baja. Hegyaljai kapcsolatait mozgósítva kitűnő borokat rendelt, azonban a Vay Miklós és Mezőssy László által küldött palackokkal hamarosan beindult a kálvária:

„Még tavaszkor küldék bort Uj-Orleansba, Amerikába, írták, néhány palack forrván, kifutott. Hajlandó valék nem hinni. Később Bridgwaterbe, Angliába küldék. Ugyanazt írják. Ez történt egy londoni küldeményemmel is. Végre eljőve május vége (1859-ben) vizsgálám palackjaimat, s 450-bőI 250 forrott. Egy hó múlva a 200-bóI is csak 100 nem forrott. Egy hordóbeli is kezdett mozogni. Végre a sor, rájött Mezőssy palackjaira is, sok kifutott sok szétrepeszté a gyönge üveget, szóval 800-ból alig volt 100, mely nem indult pezsgésnek. Mindent megkísérték: kinyitám a palackokat, jégbe hűtém, nem használt. Ekkor Mezőssynek írék, ki oly híres borász, s ő tanácslá: zsákoljam újra mind 6 óra hosszat. Én 8 óráig zsákoltam 400-at, de egy hordót collirozék (coller du vin, megtisztítani, deríteni a bort – a szerk.) Julien-porral, nr. 3, mert láttam, hogy a francia módot is meg kell kísérteni, s kezdtem a szakbeli könyveket tanulmányozni. Úgy vettem észre: embereink hon a borkezeléshez nem értenek.”

Szemere Bertalan (Kozina Sándor portréja, 1851)

A kezelés végül használt, a borok letisztultak, a cukortartalmuk lecsökkent, a szeszük némileg növekedett, így Szemere 1859-ben elindult velük Londonba, ahol a piac jónak ígérkezett. De újabb gondok adódtak:

„T. i. a vámraktárból kihozatván, mutatóul, négy és négy palackot, mit látok? Azon bor, melyet collirozva zsákoltam, szép, jó, ép volt, de amit anélkül zsákoltak, mind forr-pezseg. Kinyittatám a három ládát (150 palack), s látám, hogy a szalma nedves, az erjedés kinyomta a szoros dugókat, 28 palack maradt tele, a többi jobbaránt félig stb. kifolyt. Csakúgy pattogott a palack dugója kifelé, ha megráztam a bort. A vámház-szolgák bámulva néztek rám, s kérdek, mi bor az? Pirulva álltam előttük, de nem feleltem, ne is tudják, hogy a magyar bor ilyen. Intézkedtem, hogy összetöltetvén minden maradék, az egész készlet küldessék vissza Parisba. Íme a szép haszon! A collirozott bort eladás végett otthagytam. Azonnal írtam is Mezőssynek levelet levél után, a híres borásznak, ki megveti a francia kezelést, ki nevetségessé teszi a külföldi bánásmódot, ki nekem azt írá: e bort küldheted az Óperenciás tengeren túl is. Ez az a híres bor? Ezzel akarnak kereskedést űzni? És nem a rövid tengeri út ártott neki, mert Parisból írták, hogy mi ott maradt ebből, ott is forr, de a collirozott ottan is ép. (Ugyanez történt a Vaytól küldött 200 palackkal) … Pedig ő jól, erősen dugaszoltat, pedig ő értelmes gazda, ismeri a német kezelést is, de alkalmasint követi a hegyaljai hagyományos módot, s íme ez az eredmény. Ekkép csüggedve, haszon nélkül értem vissza, a nagy fáradság és sok költekezés után; jövendőre nézve tevék ugyan ismeretséget, de mit használ ez is, ha hon nem értik a bort úgy elkészíteni, hogy annak se hideg, se meleg, sem út, sem tenger ne ártson. Ettől függ minden.”

A cikk első részét itt olvashatod.

Irodalomjegyzék:

[1] Szekfű Gyula: Magyar bortermelő lelki alkata, Történelmi tanulmány (Budapest, 1922)

[2] Széchenyi István, Világ – vagy is felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására (Pest, 1831). Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető, gondozott kiadás: http://mek.oszk.hu/11800/11842/11842.htm

[3] Báró Wesselényi Miklós, Balítéletekről (1833) 87-89. oldal. (Az eredeti kiadás szkennelt változata a Google Bookson hozzáférhető)

[4] Szemere Bertalan összegyűjtött munkái, Naplóm, II. kötet (1869)

(A „Tokaji szüret” c. 19. századi metszetet az OSZK képtárából vettem kölcsön. Szemere Bertalan portréját a Wikipédiáról tettem ide.)