Vineum: Tokaji aszú 6 puttonyos 2008

Még a tavalyi szegedi borfesztiválon találkoztam ezzel a borral a Tállya Wines standjánál, és nagyon sajnáltam utólag, hogy nem vettem belőle.  A minap viszont egy CBA Prímába vetett a sors és viszontláttam. Igaz, az ára 6300 Ft-ra nőtt a fesztiválon feljegyzett 4 ezer akárhányról, de cserébe még nagyobb élmény volt, mint akkor.

Mély, komplex illat. Birsalmasajt, mazsola, aszalt füge, datolya, zöld diós-kapros fűszeresség, méz, törökméz, karamella, diós grillázs. Nagy test, olajos sűrűség, mély, gazdag íz. Az indítás intenzitásán túl szerkezetre is komoly, tömörsége hosszan bontakozik. Fajsúlyos, élénk savak szárnyukra veszik a gazdagságot, jólesően átjárják a kortyot.  Igen hosszú lecsengés, finom felszínű cserességgel a végén. Egészen komoly aszú.  Erős 7 pont.  Lehet egyesek hibának rónák fel, hogy talán előrehaladottabb érzetű a koránál, én ezt inkább úgy élem meg, hogy csúcs-közeli állapotban van máris, kiteljesedett komplexitással. Sok hasonló, vagy még magasabb kvalitású aszú ilyen korban még zárkózott, mozdulatlan és az Isten tudja csak mikor lépnek tovább ebből a stádiumból. Nem tudok aszúban ehhez fogható vételt. (kivéve ha a Tesco épp 3 ezerért kiszórja a tízrugós Oremusokat)

Az 1961-ben alapított és első szüretét 1962-ben lebonyolító Villa Maria birtok mára Új-Zéland egyik legismertebb és legsikeresebb borászatává nőtte ki magát. Jelenleg az ország négy borvidékén (Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Marlborough) dolgoznak. Ennek köszönhetően a szortiment igen széles, de tulajdonképpen jól áttekinthető kategóriákra van felosztva. A piramis alján a Private Bin névre hallgató alapborok helyezkednek el, középen a főleg éttermeknek ajánlott Cellar Selection borok, végül a Reserve tételek, és külön a dűlős borok. Bár a birtok számos más fajtával (arneis, cabernet sauvignon, chardonnay, gewürztraminer, grenache, malbec, merlot, pinot gris, riesling, sémillon, syrah, viognier) is foglalkozik, a fő hangsúly Új-Zéland két legsikeresebb fajtáján, a sauvignon blanc-on és a pinot noir-on van.

Pinot noir-ból is számtalan különböző címke alatt (az említett három kategóriába tartozó borok és több dűlős) palackozza borait a birtok, nekem volt szerencsém a 2010-es évjáratból a "birtokborok" három lépcsőfokát képviselő Private Bin, Cellar Selection és Reserve tételek 1-1 palackját félretenni és a napokban együtt megkóstolni.

A Marlborough-i borászat bejárata (a képet a pincészet honlapjáról vettem kölcsön)

Udvarias visszafogottsággal jegyzem meg, hogy miközben a bikavér-brand tulajdonképpen jó ideje csak keresi saját helyét a hazai piacon  – és akkor most ne is merészkedjünk messzebb –, az egri összefogás keretei között időközben megszületett a fakó inverz-bika fehér borvidéki házasítás, ami hasonlóan ambiciózus feladatot vállalt magára: a fajtaspecialitások hátratolásával egy úgymond termőhelyi arcot kíván közvetíteni a fogyasztóknak hitelesen és megbízhatóan. Kérdés, hogy miközben a vörös-előd az alapkritériumokat csak nyomokban teljesíti, ugyanez fehérben egyrészt képes-e működni, másrészt nem kuszálja-e jobban össze az amúgy is zavaros és bizonytalan szálakat. Nem tudok és nem is akarok általánosan következtetni, de én egyelőre nem értem, hogy mi értelme fehérben is megvalósítani egy vörösben sem működő koncepciót. Ha jól tudom, akkor a szkepticizmust nem osztja a piac: a stílus kelendő, a borok fogynak, a malmok őrölnek. Én meg csalódottságomban egyre kevesebbet kóstolok a műfajból, eképpen egyre inkább érdektelenül és felkészületlenül fogalmazom meg azt, hogy mennyire rendbe kellene tenni közös dolgainkat. Nyilván a vörös térfélről is vannak üdítő kivételek, de úgy alakult, hogy egy fehér csillag döntött ki állandósult állapotomból, és győzött meg arról, hogy van még remény.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket: