Érdekes és kicsit hálátlan szerep a szamorodnié a tokaji termékpalettán. A szamorodni név szinte ugyanúgy hozzánőtt Tokaj-Hegyaljához, mint az aszú, de manapság az aszúk és újabban a dűlőszelektált száraz borok, azon belül is a furmintok a tokaji borászok liebling-jei. A szamorodni sok pince szortimentjének stabil tagja, mégsem lehet mondani, hogy "divatos" vagy széles körben kellően megbecsült termék lenne. Itthon a fogyasztók közül sokan olcsó aszú-pótlékként tekintenek rá, külföldön pedig a hagyományos piacnak számítható Lengyelországon kívül a late harvestek egyszerűbben kommunikálható üzenetükkel valószínűleg simán beelőzik.
A kis családi pincészeteknek gyakran választaniuk kell, hogy a késői szüret-édes szamorodni-aszú hármasból melyik kategóriá(k)hoz áll rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű alapanyag. Így aztán ilyen helyeken ritkábban találkozunk szamorodnival, amikor viszont mégis, általában drága, cserébe elég komoly tételekkel találkozhatunk. A nagy borászatoknál jellemzően szerencsésebb a helyzet: ha aszú éppen nem is készül az adott évben, egy szamorodninak megfelelő arányban botrytiszes bogyókat is tartalmazó alapanyag általában lejön a tőkékről, így náluk szamorodni szinte minden évjáratban van, ráadásul barátibb áron.
Az aszúk puttonyszámának elhagyásával és a termékleírás módosulásával a szamorodni szerepe változhat, betöltheti a 3 és 4 puttonyos aszúk által hagyott űrt, legalábbis ezt várják a borászok. Biztató jel, hogy több borászat is egyre nagyobb szerepet szán ennek a műfajnak: Szepsyék évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a szamorodnira (ahogy Demeter Zoltán is a voltaképpen szamorodninak megfelelő főborra), az Oremus sem véletlenül hozta vissza ezt a bortípust a szortimentjébe néhány évvel ezelőtt, legutóbb pedig a Disznókő formálta át saját szamorodnijának arculatát. Pár éve múlva meglátjuk, mennyire változik a szamorodni pozíciója, méltó helyére kerül-e ez a bortípus a palettán és a borkedvelő emberek szemében.

Jelen poszt az elérhető árú örömforrásokról szól: három külföldi tulajdonosi háttérrel rendelkező, nagyobb borászat 2010-es évjáratú szamorodniját kaptam csőrvégre. Az azonos évjárat ellenére a három bor meglehetősen eltérő karakterrel rendelkezik, de mindegyikükben találtam szerethető vonást. És, mint kiderült, nem csak Lengyelországban keresik a szamorodnit: jut belőle többek között a szomszédos államokba (Szlovákia, Románia, Ukrajna), Németországba, Oroszországba és Svájcba is.

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Budapesti bandával már igen, de Szegeden még nem tartottunk sauvignon blanc kóstolót, így mindenképp hiánypótló volt számunkra.

Egyszerű tematika, sauvignon blanc, vagy sauvignon blanc-domináns házasítások, külföldiek, hazaiak vegyesen, sem évjárati, sem árkategória szerinti egyezésre nem törekedtem. Vakon kóstoltuk a borokat, ebben a sorrendben jöttek:

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.