Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.
Nem voltak érlelési terveim, csak a bontásra alkalmas pillanatot vártam, ami aztán egy átlagnál kevésbé izgalmas szombat délelőtt-délután lett. Ha van is ebben bármiféle irónia, akkor sem több annál, minthogy Jutka haját is szombatra szárította meg a nap. Komolyra fordítva a szót: a bor esetleges múltbéli ráncait az idő elsimította. Az aktuális forma és kaliber nemcsak igazolta a véletlenszerű panelérlelést, de messze felülmúlta az egyébként igen magas elvárásaimat is.
A húst rágó, hidat verő fantázianév 2008-ban kékfrankos és cabernet sauvignon házasítását takarta. Tanítanivaló, ahogy a bor nem a súly irányából akarja megközelíteni a komolyság szükséges fokát, az összbenyomás ugyanis a félhonos alkotófajtához mérten könnyű, savakra épülő és vidám. Az illat érett és sokrétű, de friss, dacára az elmúlt hét évnek. Kiváló minőségű, ügyesen adagolt hordó, csipkebogyó, piros gyümölcsök. A korty tele van élettel: az átlagnál több, de az egész részét képező savak építik fel, közben szűnni nem akaró, áradó fűszeresség és gyümölcs tölti ki a rendelkezésre álló teret, hogy aztán hosszan, precízen és arányosan búcsúzzon. Izgalmas és egyedi bor a jelen kiváló formájában, emlékezetessége mellett is hihetetlenül jól iható, Sopron-ismerőknek pedig azonosíthatóan termőhelyi. Ha ittam is kiválóbb hazai vörösbort, az sem mostanában volt. Eléri a 8 pontot, szerencsésnek érzem magamat, hogy a kegyetlen tárolási körülmények ellenére ebben a formában sikerült elkapnom. (cca. 6000 Ft volt annak idején, Bortársaság)