Ismét elérkezett aktuális tokaji nagy száraz kóstolónk, ezúttal a 2012-es évből szemezgettünk. Furmintok és hárslevelűk, illetve házasítások vegyesen. Lehet mondani, hogy elsősorban a „szokottabb nevek” munkásságát követtük, de azért most is lesz egy-két „kakukktojás”.

A kóstolás vakon történt és ismét hangsúlyozom a most következő leírások is alapvetően ennek megfelelően születtek. Volt ugyan visszakóstolás, néhány tételt más sorrendben nézve egymás mellett, de alapvetően nem változtattam az első körben kialakított véleményeken. Nincs a címkék ismeretében meggondoltam magam, nézzétek hogy kinyílt meg miegymás. Azért írom ezeket, mert könnyen lehet, hogy máskor, nem vakon, NEM pont ezek az eredmények, pontok születtek volna. Még a leírásokban szereplő aroma-ízjegyek se biztos, hogy ezek lettek volna, ha az ember a termelő és termőhely ismeretében előre „kalibrálja” érzékeit, hogy várhatóan miket is fog érezni a borban. Zárójelben azt is megjegyzem, hogy a sor közel egészét abszolút mellétrafáltam, tehát nem az az eset áll fenn, amikor felismerjük a tételt és innentől pontosan úgy járunk el, mint nem vak kóstolásnál. (illetve részben igen, csak a borok zömére aggatott jelzőket eredendően más tételnek címeztem :)

No, ne csépeljük tovább, íme a kóstolónk kivonata az én szemszögemből:

Sopron elsősorban a vörösborokról híres borvidékünk, azonban az alább tárgyalt két bor tökéletesen igazolja, hogy értő kezek alatt igazán izgalmas, egyedi fehérborok is születhetnek itt. Terem persze a borvidéken zöldveltelini, olaszrizling, irsai olivér, de itt most mégsem a könnyed, jól iható, reduktív eljárással készült borokról lesz szó. A két bor közül az egyik egy francia fajta, a másik egy nagyon különböző karakterű fajtákból készült cuvée, de mint kiderült, ez nem is igazán fontos. Igazi terroir-borokat kóstoltam, ahol a fajták szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a termőhely mögött.

Ha már elmaradt ungert hasonló című bejegyzése...:) , gondoltam összehajítok egy pár soros beszámolót.

Szóval tegnap ittam Losonci Bálint 2013-as Nyitnikékjét. Igazán finom volt. Áttetszően tiszta, ugyanakkor kategóriához mérten meglepően koncentrált gyümölcsélmény. Csupa meggy és egyéb piros bogyósok, nem sok tannin, élénk, jóízű savak, szinte harapható az egész. Közepesen hosszú, az alkohol (14) nem kevés a stílushoz, de így is fogy, mint a veszedelem. Lehet túlzás, de nálam akár 6 pontot is megér egy ilyen bor, 2500 Ft-ért akármikor megvenném újra. (illetve nem akármikor, inkább most, amíg ilyen fiatal)

Tegnap előtt meg Kiss Gábortól ittam a 364 Rouge nevezetű szintén 2013-as vöröset. Ez is primőrös, tiszta és tisztán gyümölcsből építkező tétel, de hozzávetőleg sem éri el az előző gazdagságát., gyümölcsös teltségét. Vékony, savas bor, szódáért kiált. 3-4 pont max, inkább az előbbi.  Egy ötszázassal olcsóbb, mint a Losonci, de tulajdonképpen sokkal drágább.

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Bár mostanában viszonylag ritkábban szerepel a nyomtatott és online sajtóban, a 2003-as Év Bortermelője címmel kitüntetett Árvay János az elsők között ismerte fel a dűlőszelektált száraz borok potenciálját és fontosságát Tokaj-Hegyalján. Dolgozott a Tokaji Borkombinátnál, majd 1992-ben a Disznókő Pincészethez igazolt. Eközben a család rátkai szőlőterületei is folyamatosan gyarapodtak és 1995-től csak palackozva kerültek piacra az Árvay-borok. A következő állomás - 1999-től 2008 végéig - a Sauska Krisztiánnal közös tulajdonú, tokaji székhelyű Árvay és Társa Kft., amelynek termékei Hétfürtös néven kerültek forgalomba.

2009 januárjában Árvay János hazatért Rátkára és azóta a családi birtokot irányítja. A második generáció, Angelika és Szabolcs is kiveszi részét a munkából, „Angi” és „Édesem”, illetve „Szabi” néven saját készítésű boruk is megtalálható a szortimentben. Az Árvay-család jelenleg 17 hektáron gazdálkodik: Rátkán a Padihegy, az Istenhegy, a Középhegy és a Meggyes dűlőkben, Mádon az Úrágyában és Mezőzomboron a Királyokban vannak szőlőik, amelyeknek művelésénél törekszenek a természetközeli megoldások alkalmazására.