Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Jó hír, hogy a Veritas borkereskedés a minap behozott egy konténernyi Dél-Afrikát (komolyan), így nyitva meg az ismerkedés lehetőségét a szélesebb közönség számára is, én pedig – teljesen laikusként – odakeveredtem (jó, tulajdonképpen meg lettem hívva) egy, elsősorban a gasztronómiai partnereknek tartott borbemutatóra. Persze a feszített tempóban, három óra alatt lezavart kóstoló keretei között nem lehet éves lemaradásokat behozni, de egy többé-kevésbé biztos elméleti alapokon álló koordináta-rendszert azért sikerült faragnom magamnak – kis siker is siker. A szuperműveltek már nyilván tudják, de a hozzám hasonló laikusoknak azért megjegyezném, hogy ott délen többnyire pinotage a vörös (ebből sok van), és chenin blanc a fehér (ebből még több).  Persze a franciák már ide is betették a lábukat, úgyhogy van cabernet, syrah és viognier is (többek között), de nem rajtuk van a hangsúly elsősorban. Hogy akkor mégis min, azt több mint húsz bor alapján igyekszem összefoglalni termelői felosztásban, pillanatnyi benyomások segítségével, tájékoztató jellegű pontozással, kortyközépi rezonanciafaktoroktól és tanninsűrűsödési együtthatóktól mentesen.

Ken Forrester Vineyards

A birtok jelenlegi sztorija még '93-ban kezdődött el, mikor az addig kizárólag szállodában utazó Ken Forrester megvásárolta az itt (Stollenbosch, Helderberg) található birtokot, és feleségével együtt elhatározta, hogy lehetőségeihez mérten kimaxolja a chenin blanc-történetet. Jelenleg negyven hektárról készítenek bort, és a vörösek tekintetében sincs miért szégyenkezniük, de menjünk inkább sorban.  A birtok beugróbora Petit néven fut, a fehér ('14) persze Chenin Blanc, a vörös pedig Pinotage ('13). Előbbi a maga nemében kiváló, vonzó és frissítő, erőteljesen, de nem durván savas – soha rosszabb kezdést – (5), utóbbi újboros hangulatot áraszt, de – a fajta gumis jellege mellett – nem mutat fel semmi érdemlegeset, ezért nehéz érte lelkesedni (4-).

A csak részben hordós, öreg tőkék gyümölcséből sajtolt Old Vine Reserve Chenin Blanc ('13) visszafogottabb, orrban vaníliás, és a hordótól a korty gyümölcsei sem látszanak igazán. Súlyos, nehézkes, főleg a savak hiánya égető, de az biztos, hogy egy kis frissességet még elbírna (4+). A vörösborok egy fél lépcsővel magasabb színvonalat hoznak: a hat százaléknyi cabernet franc fűszerezte Merlot Reserve ('11) és a Renegade fantázianevű syrah, mourvedre és grenache alkotta házasítás ('10) is elképesztően jól sikerült, ügyesen egyensúlyoznak a hűsítő, mentolos frissesség, a finom, de nem tolakodó hordó és cseresség, valamint a gyümölcs között. Sztereotip újvilági mindegyik, de professzionális kivitelben (5, 5+).

Forrester chenin blanc-nal kapcsolatos célkitűzéseit úgy gondolom, hogy a The FMC nevű csúcsborral sikerült elérni: hogy maradékcukros, vagy csak a botritisz szól bele az összképe, azt nem tudom biztosan, de az árnyalatnyi édesség olyan pengén egyensúlyozza ki a brutális testet, az elegáns hordót, a gyümölcsök gazdagságát és a pillanatig sem laposodó savakat, hogy arra már szavak sincsenek. A tizenkétezres nagykereskedelmi árat már igen csak meg kell indokolni, itt viszont nincsenek kétségeim. Etalon (8). A The Gypsy ('10) ugyanezt tudja, csak vörösben: a Renegade fajtáiból építkező bor pont annyira gyümölcsös, hogy még az egyébként kiváló minőségű hordó sem tudja felülírni a hűsítő-tiszta frissességet (8).

Stellenrust

Az 1928-ban alapított, Stollenbosch-ban (itt) található pincészet a maga 400 hektárjával sem sorolható a kisbirtokok közé, sőt, Stellenrust egyike Dél-Afrika legnagyobb, családi kézben lévő borászatainak. A két alapbor számomra felfoghatatlan módon a Premium nevet viseli, a fehér értelemszerűen Chenin Blanc (’14), a vörös pedig Pinotage (’13). Előbbi java tartályos (80%), és nem kevésbé színvonalas, mint a Petit: friss, gazdag és élénk, alapszinten is nagyon jó inni (5), utóbbi tisztán hordós, és a gumis-füstös jegyek itt is jelentősen beleszólnak az összképbe, sajnos nem jó értelemben (4). A Premium Shiraz (’13) már szebb darab, súlyossága ellenére is egyensúlyos, kár a kortyvégi nyers aromákért (5).

A Corner Stone nevű Pinotage (’12) már eggyel feljebb van pozícionálva, és – bár ez még nem a csúcs – rendkívül jól demonstrálja, hogy mit tud a fajta, ha minden a helyén van, és még a tőkék is túl vannak a negyvenen: elképesztően gazdag, sima, tisztán gyümölcsös, a füstös aromák itt nem elnyomnak, hanem kiegészítenek. A kifinomultság emlegetése nem túlzás egyáltalán (7). A kínálat csúcsa a JJ Hand Made Wines borsorozat, melyet szivattyúzás nélkül, pusztán a gravitáció segítségével, tradicionális eszközök segítségével készítenek (állítólag). Persze ez egy fillért sem érne, ha nem lennének olyan jók a borok, mint amilyenek egyébként: a Super Premium ’48 (negyvennyolc évesek a tőkék) Chenin Blanc (’12) hordóba fulladt, így nem győz meg igazán (5), a JJ Hand Made Picalot (’10) viszont hozza, amit hoznia kell. A pinotage, merlot és cabernet sauvignon alkotta nagyházasítás – bár nem túl kifinomult – érezhetően komolyra sikerült, bár igényelni némi hordótoleranciát (az árnyalatnyi animalitásról nem is beszélve), de sem a túlérettség, sem a túlzott erőfitogtatás csapdájába nem esik bele, és ez dicsérendő (6+).

Saronsberg

Saronsbergék két farm egyesítése lévén jöttek létre még 2002-ben, és jelenleg itt művelnek nagyjából 400 hektáron szőlőt, körülbelül évi háromszázezer palackot hozva le, melynek a túlnyomó többsége vörös. A kisebbséget ezúttal egy Viognier (’12) képviselte, ami klasszikus módon bukott bele a fajta összes sztereotípiájába: az illat vonzó és gazdag, de a korty gyakorlatilag teljesen savtalan, leszámítva a végén beköszönő, tájidegen almasavból adódó disszonáns érzetet, azt ugyanis nem bontották le benne. Nem győzött meg (4-).

A vörösborok szerencsére ügyesen kompenzálták a kezdeti fehérbotlást: a Provenance Rooi (’12) azon túl, hogy címke tekintetében a magyar alsó polcos hangulatot idézi meg, tulajdonképpen egy pinotage-talanított, malbec turbózta bordói házasítás, ráadásul elég jó is. Szépen lekerekített bor, nem túlzó sem orrban, sem szájban, bár a magas szesz (14,5%) hagy egy kis édességet maga után (5+). A Shiraz (’12) ugyanez az iskola: egyensúlyos, gazdag és telt, de a szesz megint beédesíti a végét (5+). A nagykereskedelmileg nyolcezer környékére belőtt Full Circle (’12) egy magasra pozícionált shiraz-alapú házasítás, sajnálatos, hogy a húsz hónapnyi hordótól nem igazán sikerült látnom a gyümölcsöt benne, pedig két palackból is visszanéztem, vártam és szellőztettem, de csak nem akart nyílni. Persze zárkózottsága ellenére sem rossz (sőt!), épp csak nem az én stílusom (5+).

Simonsig Estate

A délután leggyengébb borait az 1968-ig visszanyúló történettel rendelkező Simonsig Estate szolgáltatta – persze magas volt a léc, amit meg kellett ugrani. A pince nevéhez fűződik egyébként az első methode traditionelle pezsgő is, és ha már így van, akkor ezúttal kóstoltam is két buborékosat tőlük: a Kaapse Vonkel Brut (’12) pinot noir, chardonnay és pinot meunier alkotta pezsgőjük és a Kaapse Vonkel Brut Rosé (’13) is egyformán korrektül elkészített, visszafogott ízű, de annál határozottabb szénsavval támadó anyag, aki szereti az ilyet, az talán ezekben sem fog csalódni (5, 5).

Nem különösebben nyűgözött le a tucat hiperes hangulatot árasztó, primitívre butított Chenin Blanc (’13), és a Cabernet Sauvignon & Shiraz (’12) vörös párja sem: egyszerűek, vékonyak, nem igazán mutatnak semmi olyasmit, amiért megérné lecsengetni az ezerháromszázas nagykerárat (3+, 3+). Az egy lépcsővel magasabbra predesztinált, de csak egy árnyalatnyival izgalmasabb Pinotage (’12), valamint a Mr. Borio’s Shiraz (’11) sem túl meggyőző, és erről nem kizárólag az itt-ott előbújó tájidegen zöldesség tehet (4, 4), sőt, ez tulajdonképpen a csúcsot képviselő Redhill Pinotage-ra (’11) is igaz (5). A Tiara (’10) nevű bordói házasítás már csak-csak felmutat valami egyediséget is, de komolyabb, az előzőekben tapasztalt karakterrel ez sem szolgál. Kár érte (5).

A bemutatón Osváth István meghívásának köszönhetően vehettem részt, köszönöm!