Azt hittem, hogy az agárdi Csóbor Pincészetről szinte napra pontosan két évvel ezelőtt én tettem említést először a szélesebb on-line boros körökben, így hívva fel a figyelmet a Velencei-tó partján található családi vállalkozásban rejlő lehetőségekre, de meglepődve látom, hogy Gazda Albert – ebben is – beelőzött, és már 2010-ben írt egy négyboros kétpercest. Mikor ’12 nyarán egy hosszabb, tó melletti kempingezés részeként véletlenül betértünk a pincébe, és az átlagon felüli hőségre való tekintettel fénysebességgel végigittuk a teljes kínálatot, már körvonalazódott a koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk. Ismerős, nem?
Csóborék egyébként a tó északi és déli partján is rendelkeznek ültetvénnyel, és úgy tűnik, hogy az Etyek-Buda tekintetében már-már kötelezőnek számító reduktív fehéreken túl a vörösborok terén is igyekeznek jól teljesíteni, már amennyire ezt a klíma és a talaj engedi. A sokszínűség ára, hogy a kínálat kissé zavaros és átláthatatlan – nem csak a hordóból több a kevesebb. A történet legjobb része, hogy a lokálpatriotizmus jegyében a Velence – Gárdony – Agárd-vonalon alig van olyan itató és/vagy etető egység, ahol nem Csóbort tartanak ház borának, nagyon helyesen egyébként. A minap Balatonalmádiba tartva beugrottam Agárdra egy véletlenszerű, de a teljes spektrumot lefedő mintáért, hogy megnézzem, változott-e valami Csóborék háza táján. Ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy nem, de ha már kifaggattam a hozott borokat, akkor ezúttal inkább válaszolnék hosszabban.
Csóbor Pincészet Pákozdi Olaszrizling 2013
Egyrészt az úgynevezett alapborok kiváló mintapéldája, másrészt remekül demonstrálja, hogy a fajta szereptévesztés nélküli gondozása saját súlycsoporton belül több mint becsületes eredményre vezet. Nincs izmozás, nincs túlzás, csak színtiszta frissesség hosszan és élénken. Orrban a sztereotípiákat felülírva egyszerre gyümölcsös és gazdagon fűszeres is, egyik sem dolgozik a másik kárára. Szájban műszénsavtól mentesen frissít, egyszerű, de nagyszerű savakkal, hosszú búcsúval. Egy jó bor, nem több, kedélynyugtató a nyári panaszhullámra. Erős 4 pont. (1000 Ft, pincétől)
Csóbor Pincészet Agárdi Rozé 2013
Nem történik újradefiniálás, hozza a műfaji kötelezőt, de azt legalább precízen és pontosan. Az illat menthetetlenül tutti-fruttis, de legalábbis nehezen tudom belemagyarázni a direkt, tiszta epret, szamócát és egyebeket, bármennyire is szeretném. Kóstolás nélkül a kocka borfogyasztóknak óriási bukta, de szájban szerencsére ügyesen kompenzál olyan savakkal és tisztasággal, hogy csak na. Bár nem alacsony a szesze, de mégsem ettől lesz az átlagnál zömökebb, és ez jó. A lelkes olvasók által a legutóbbi rozés poszt alatt már alaposan körüljárt fröccskategória ékes példája, ami ilyen árazás mellett egyáltalán nem szereptévesztés. 4 pont. (1000 Ft, pincétől)
Csóbor Pincészet Agárdi Kékfrankos 2013
A két évvel ezelőtti elődről merőben más emlékeket őriztem, mint amit a friss évjárat mutat most: bár akkor is hordózták az anyagot, emez súlyosabbra, nehezebbre, sűrűbbre sikerült, a nem is olyan régen kóstolt mátrai kékfrankost juttatva eszembe rögvest. Az illat túlérett erdei gyümölcsökkel operál, a korty kerek, rendezett, érintésnyinél több tanninnal, az elegendőnél hangyányival kevesebb savval. Nem az az életvidám, pörgős kékfrankos, amit mostanság szokás szeretni, de a maga kategóriájában nem hagy kivetnivalót. Harmadnaposan, a Kopaszi gáton fogyasztva mutatta a legszebb arcát, 5 pontra húzva fel az addig erős négyest. (1100 Ft, pincétől)
