Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

Tiborral 2012 nyarán váltottam levelet először egy nagyobb volumenű olaszrizlinges rendezvény kapcsán. Azt már nem tudom pontosan, hogy az én hibámból, vagy egyéb okból kifolyólag, de sem a szemelt rizling, sem az aszú nem járt a poharamban, pedig Tibor mindkettőből küldött néhány palackot. Sebaj – mondtam, még a nyáron mindenképpen meglátogatom a pincét, és majd jól megkóstoljuk őket. Aztán úgy alakult, hogy elfoglaltságaimból kifolyólag ez a látogatás akkor is, sőt egy évvel később is elmaradt. Bár az elmúlt két évben járt a poharamban egy 2011-es sauvignon blanc, valamint egy, a teljes 2013-as mezőnyt körökkel előző vörös újbor is a pincétől, a személyes találkozót csak most hétfőn sikerült lebonyolítani.
Az egyébként esősnek ígérkező hét első délutánján ragyogó napsütésben, huszonöt fokban vágtunk neki az alig tizenöt kilométeres, nagyjából félórás buszútnak, hogy a várost egy rövid időre magunk mögött hagyva alaposabban is megismerkedjünk a fogadóval, a pincével és tiBORaival egyaránt. A lenti buszmegállótól tanulságos félórás séta vezet fel a Szurdikon keresztül, az út mellett ugyanis természetes keresztmetszetében tanulmányozható a vidék és a borok egyediségét adó, alapvetően löszös talaj. Félúton egy jól megpakolt autó állt meg mellettünk Tiborral a volán mögött, aki készségesen felkínálta, hogy felvisz minket, mi mégis inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Az út második felét végig takaros, rendezett kispincék követik, az emelkedő tetején pedig balkéz felé máris a fogadó bejáratát találjuk.

A hétfő szünnap, így természetesen üres fogadót találtunk, csupán két érdeklődő érkezett felmérni a terepet egy későbbi rendezvény kapcsán. Az étterem egy hagyományos falusi parasztházból alakult át modern, de a hagyományokat a legautentikusabban őrző szellős helyiséggé. "Rengeteg munkánk volt vele, teljesen le volt amortizálódva, a gaz is nyakig állt" – mesélte Tibor az asztal mellett állva. A múltnak semmi nyoma: mindenhol elképesztő rendezettség és tisztaság uralkodik, olyan, amilyenre igen kevés példát tudok mondani hazai vonatkozásban. Mindegy, nem is ez a lényeg, úgyis inni jöttünk, nem enni (az konyha nélkül egyébként is nehezen menne), úgyhogy poharakkal és kulccsal felszerelkezve kisétáltunk a fogadó udvarában található pincébe.
A nagyjából ötven méter hosszú létesítmény klasszikus pince a szó legszorosabb értelmében, ennek ellenére a természet nyújtotta módon szinte laboratóriumi tisztaságú. Balkéz felé hordók és acéltartályok (utóbbiakban kizárólag már palackozásra váró borok vannak), jobbra már lepalackozott tételek, régi és új évjáratok egyaránt. Kezdésnek friss, rozénak álcázott szürkebarátot kaptunk a poharunkba. Elképesztően gazdag, élénk és finom volt. Nem a határozott savaival, inkább a kiművelt zömökségével győzött meg azon túl persze, hogy leírhatatlanul egyedinek is számít ez a stílus a műfajon belül.

A kóstolást ezen a ponton meg is szakítottuk, és kérésre felsétáltunk a pincétől nagyjából ötven méterre található saját területre, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik Pannonhalmára és Nyúlra egyaránt. A tőkék idősek, a terület első közelítésben rendezetlennek tűnhet a sokszínű művelési módnak, a tagoltságnak és a cseresznyefáknak köszönhetően, de sokkal inkább arról van szó, hogy a szőlő itt természetes környezetében, saját ökoszisztémájával megbonthatatlan egységben él. Tibor elmondása szerint nem csak a saját területével, de a felvásárolt szőlővel kapcsolatban sem ismer kompromisszumot, ami az egyenletes minőség eléréséhez elengedhetetlen kritérium.
Na de vissza a tapasztalatokhoz: a rövid sétát egy majd’ éjfélig tartó, szinte mindent átfogó kóstoló követte a pincében. Javarészt a tizenhármas fehér- és vörösborokat kóstoltuk, de visszanyúltunk 2011 és 2009 még elérhető tételeihez is. Óriási élmény volt. A pincében nem jegyzeteltem, valamint véletlenül köpni is elfelejtettem, így a közel húszboros sort igyekszem fejből összefoglalni pontszámok nélkül, benyomások szintjén. Hoztam magammal öt palackot, azokat majd alkalmasint úgyis kielemezgetem, ha rájuk kerül a sor.

A friss, már palackozásra váró rizlingszilváni úgy egyetemesen is simán kiemelkedő, de az biztos, hogy ilyen tehetséget én még ettől a fajtától nem tapasztaltam: rétegzett, sokszínű, szálazható, precíz savakkal, váratlan hosszúsággal. Az akáchordós sauvignon blanc a klasszikus, vad fajtajegyeket megkerülve inkább lekerekedettnek és simának tűnt, noha savszegénységgel butaság lenne vádolni. A tramini és a Szent Borbála nevű chardonnay-tramini házasítás egyaránt elképesztően gazdag, súlyos, de kristálytiszta, helyük van a legjobb magyar fehérek között. A '11-esek kicsit korosnak, érettnek mutatkoztak: veszítettek direktségükből, és szedtek magukra egy kevés pluszt is, de állnak még, mint a cövek, szerfölött remek volt mindegyik, kivétel nélkül. A Krém Rózsi fantázianéven futó úgynevezett rozé egészen biztosan nem nyerné el az egységsugarú rozéfogyasztók tetszését, de ez már legyen az ő bajuk: stílusában közelebb áll a vörösborokhoz, savai kifejezetten visszafogottak, cserébe a névvel analóg módon krémes és gyümölcsös. Érdekes, egyedi vonal, fröccsben nem érdemes kipróbálni. A hordóból kóstolt chardonnay-minta leginkább Németh Attila Gábor dűlőseire emlékeztetett, eképpen igen kedvemre valónak találtam, a szemelt rizlingről már nem is beszélve.

A végéről már nehéz lenne mindent precízen felidézni, de az biztos, hogy ismételten pazar volt a zweigeltből és oportóból szűrt '13-as újbor, a hordóból mintavett zweigelt, valamint a cabernet sauvignon is fantasztikus lesz, ha palackba kerül. Sőt, már most is bőven egyben vannak, előbbi tiszta és lendületes, osztrákokat idéző stílusával nagyon szerettem, utóbbi tanninján még egy keveset dolgoznia kell az időnek. Pazar volt még a friss merlot hordóminta is, különösebb bonyolítás nélkül. Óriási élmény volt a legendásan nehéz 2008-as évjárat pinot noir-ja is: hatévesen már leküzdötte a savanyú-nyers múltját, leírhatatlanul komplex, egyedi, megismételhetetlen vörösbor lett belőle. Kissé szálkás, kissé súlyos, nem raknám oda egy klasszikus pinot-sorba, de most nem is ez a lényeg. A kékfrankos sokrétű, enyhén sós, a legjobb Weningereket juttatta eszembe, a 2009-es Peti Fleur pedig talán az este legjobb vörösének mondható, hogy a végén bontott olaszrizling aszúról már ne is beszéljek részleteiben.
Mindent összevetve egy megingástól mentes, minden tekintetben pazar borsort néztünk végig, ami már önmagában is nagy szó, hát még egy ilyen kiváló vendéglátó tolmácsolásában. Ennek a minőségnek nem kell sem cégér, sem országos forgalmazó, a fogadóval megtámogatva úgyis megtalálja helyben a közönségét. Aki vevő az ilyesmire, az menjen el, győződjön meg a Szél Fiairól személyesen is. De lehetőleg (velem ellentétben) ne várjon vele két évet.