Mostanában egyre többször nyitok kedvtelésből, mindenféle koncepciót mellőzve palackokat, ezért úgy döntöttem, hogy felélesztem a réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban létezett sorozatot, és elkezdem megírni az eddig többnyire poszttalanul hagyott, amúgy remek borokat. Legutóbb például egy pannonhalmit és egy somlóit ittam; nem is egymás mellett, hanem egymás után. Bár egyik sem szerepelt rosszul, mégis kevesebbet kaptam tőlük, mint amennyit vártam; egyedi, izgalmas borok közepes élvezeti értékkel.
Pannonhalmi Apátsági Pincészet Viognier 2012
A nagyjából egy évvel ezelőtti pincelátogatásom során a 2011-es viognier kapcsán örömmel nyugtáztam, hogy a kísérletként telepített szőlőfajta bora a Hemina után szólópályára (is) lépett. Nem kizárt, hogy a kontextus tehet róla, de a friss tétel kevésbé nyűgözött le; pont azt hiányolom belőle, amit az elődben szerettem: a nagyság mellett megmaradt savakat. Az illat a pincétől megszokottan kristálytiszta: barackjoghurt, édes sárgagyümölcsök, csipetnyi fűszer. Kóstolva súlyos, nagy, de lusta is; az érett gyümölcsösséget észrevehető maradékcukor és tekintélyes, csípős alkohol kíséri, de nem támasztja alá vibrálás. Gyorsan múlik, különösebb nyomot nem hagy. Savhiányos egyéniség. 5 pont. (3 800 Ft)
Somlói Apátsági Pince Hilla Cuvée 2010
A pince egyetlen házasított bora: furmint, hárslevelű és juhfark alkotja, közel húsz grammnyi maradékcukorral és nyolc gramm savval. Színe mély aranysárga, az illat leginkább egy szamorodniéra hasonlít, de úgy, hogy nem veszíti el somlói identitását; asztal sárgabarack, méz, trópusi gyümölcsök uralják. Kissé nehézkes és sűrű. A cukor szinte észrevétlen marad ilyen savkészlet mellett, ami dicséretes, de a lendületesen és ígéretesen induló korty a középre teljesen kiürül, ellaposodik. Vibráló savakkal hosszan, de izgalommentesen búcsúzik – az évjárat megtette hatását. Gyengébb 5 pont. Érdekes, hogy pont azt hiányoltam belőle, amit megtaláltam a késői szüretes pannonhalmiban (a két palack ötvözetéből klasszis fehérbor lehetne). (3 500 Ft)
