Mallorca egyenlő nyár. Végtelen tengerpartok, forró éjszakák, Mediterrán lazítás. Azt hiszem ennél nem is nagyon szoktunk tovább jutni. Pedig érdemes, mert Mallorca nem csupán a tömegturizmus „olcsó” sztereotípiáit kínálja. Igaz, legtöbb honfitársunk megreked a dögletesen unalmas és túlzsúfolt „El Arenal” homokjában. Ha valaki transzvesztitákra és asztaltáncolós bárokra kíváncsi, mindenképpen itt a helye. Viszont ha már Mallorcára eljutottunk, próbáljunk nyitott szemmel járni és messzire elkerülni a vékonyka útikönyvek mainstream kínálatát. A jutalom nem marad el, mert elképesztő tengerpartok, sziklás hegyormok, világítótornyok, barlangok, Michelin-csillagos éttermek és persze hűvös pincék várnak. Témánál is vagyunk.

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Őszintén be kell, hogy valljam, hogy sohasem rajongtam a habzó-pezsgő dolgokért. Bár suhanckorom fénykorából sok, tankpezsgőtől átázott részeg éjszaka rémlik fel, szkepticizmusomat mégsem erre, sokkal inkább az elmúlt évek próbálkozásaira alapozom. A hazai buborékosított borok ritkán jók, valódi pezsgő kevés van; ha van is, legtöbbször izgalommentes. Nyári szomjamat sűrűbben fröccsel, ritkábban proseccóval oltom; úgy látom, hogy utóbbi egészen tisztességes rajongótábort toborozott maga köré itthon is az elmúlt években. A frissen alakult Cava House nevű vállalkozás is ezeket a hullámokat igyekszik meglovagolni katalán habzóboraival. A jelenleg hozzáférhető ötpalackos szortiment a szűkre szabott keretek között is igyekszik a teljes stílusrepertoárt bemutatni a félszáraz rozétól a nullacukros fehérig. A kínálat két szélét megszondázva igyekeztem utánajárni, hogy miről is szól ez a történet.

A Finewines.hu, azaz Tar Ferenc irdatlanul bekeményített. Nem elég, hogy egymás után dönti ránk a komoly rajnai sorokat, majd Piemont tanninjaival támad (ld. itt, majd itt), de most még a pinot noirra is rárepült. Nem is akárhogy, hiszen annyira szép sort rakott össze, igazán kár lett volna lemaradni róla. Mi mindenesetre két szempárral figyeltünk, hiszen új szerzőnk, Furmintfan is jelen volt a rendezvényen.

Nagyjából egy hónapja egy jóbarátom felhívott azzal a hírrel, hogy kapott egy 1999-es Disznókő és egy 2004-es Dúzsi bort, és ha van kedvem, megnézhetnénk, mennyire kezdte ki őket az idő vasfoga. Természetesen volt hozzá kedvem. Korábban egyikünk sem kóstolt ilyen idős száraz furmintot és ilyen idős szekszárdi vöröset sem, úgyhogy kíváncsian, de nem túl nagy elvárásokkal vágtunk bele a kóstolóba.